1

Arccal lefelé sodródsz valami folyón, s alattad a halak nagy erőkkel azon dolgoznak, hogy a hátadra fordítsanak. Elegük lett már a motyogásodból.

2

Hazafelé sétálsz, amikor a fejeden koppan egy puzzle darab. Felnézel az égre, s valóban, egy apró fekete rést látsz ott, ahonnan a kirakós darab kiesett. Pedig mennyit vesződött vele Isten.

3

Egy marék aprópénzt szórsz szét a parkban. Figyeled, ahogy emberek raja ereszkedik a földre, és nekiállnak éhesen felcsipegetni őket.

4

Csillogó szemekkel kiválasztasz egy felhőt az égen, azt, amelyikre szeretnél felülni. Unott arccal figyeled, ahogy lassan tovasuhan fölötted.

5

Reggel arra ébredsz, hogy egy óriási vonat áll az ágyad mellett. "Felszállás, felszállás!" - integet feléd a kalauz, ravasz mosollyal az arcán.

6

Reggel egy bögréből iszom, amin nem az én nevem áll. Ezt persze meglátják mások is, és aznap már senki sem a nevemen szólít. Délután valósággal megszédülök, amikor a fürdőszobai tükörből egy idegen néz vissza rám.

7

Megirigyled végül a madarakat, ezért szárnyakat formálsz a kabátoddal, s csapdosva a város fölé emelkedsz. Csatlakozol egy sötéten örvénylő rajhoz, és vidáman kurjantasz feléjük: - Gyertek hát! Menjünk délre! Irány akkor dél!

A madarak összenéznek, majd nevetésszerű károgás tör fel csőrükből, ahogy messzire röpít téged egy hirtelen támadt őszi fuvallat.

8

A fiú végül ellopja egy varjú szárnyait, hogy érezze, milyen is repülni. Miközben egy szikláról zuhan, csapkodva azokkal a testéhez képest oly csöppnyi és erőtlen szárnyakkal, arra gondol, hogy tessék, végre boldog.

9

Magad sem érted miért, de bocsánatot kérsz egy ismeretlen embertől, aki szembe jött veled az utcán. Az idegen sokáig hezitál, hogy adjon-e neked feloldozást.

10

Arra ébredsz, hogy ismét hatéves vagy. Az emberek kacagnak rajtad, ahogy túlméretezett ruháidban - melyek tegnap még majdhogynem szorosak voltak - végigbukdácsolsz a városon. Végül leülsz egy sarokban, és sírni kezdesz.

- Bizonyosan eltévedt - mondja sok-sok felnőtt száj fölötted.

Letöltés (mp3)

Doc egy finn ambient, elektronikus zeneszerző, aki a Musictrade-nél debütált a Sola Muusika 2005 compilation válogatás albumon. Ezt követte első albuma, a Distant Transmissions - Ambient Reflections on Bach, melyen az orosz zongoraművész, Lena Selyanina segédkezett neki. Doc második ambient albuma szintén az orosz művésznővel közösen készített anyag, címe An Island of Joy (In a Sea of Electronic Dreams); Claude Debussy vízi-zenéinek meditatív átiratait tartalmazza. Az albumot további közös lemezek követték.

A Field recordings zeneszerzési technika a stúdión kívüli terekben történő felvételekre utal. Airports for music című darabja a repülőterek rejtett tonális költészetét idézi. A felvétel a Schiphol repülőtéren, Amszterdamban készült.

http://www.last.fm/music/Doc%2B%2526%2BLena%2BSelyanina

De te mindjárt azt hiszed, célja kell hogy
legyen mindennek: állsz kint a megváltás
piskótaszirtjein, s közben meg neurotéka 
folyik a redván át lábaidra – locspocslelkű 
pálinkabecsvágyás lágy tömegek százain:

Szinte mind így vagyunk ezzel - így vagy
úgy, de a megbánás cikcakkban, lám belénk
hasít kauzitált jókedvvel – az út szélén nézd 
itt lassan vak rézlepkékké válunk, arcunkon 
elég a pír: hézagainkkal ittasan determinálunk 
holmi habarék szótengert, meg humuszgyúrt
emlékpapírt dobálunk krókuszos pillanatainkon 
-hengerbucskázva rója köreit szirupagyunk, 
valami vörös anyag körbefon, s mintha engem
utálna a szememen át besétálva: tudom, ha csak 
betélpálmától is, de az biztos, hogy még betép 
máma – intergalaktizáljuk szeméthalmunk:
dobd ki magad, aztán ne nézz hátra.

az ember ma az utcán járt,
tudjuk, hogy megint égbe meredtek a kőből készített dobókockák, és a fák is, mind szép, meg is csodálta
de amint a kerítés tetején sétált, nagy odafigyeléssel, mert hiába akadt lég-rágógumi a kezében, ami eltölthette volna biztonságérzettel, hogy nem fog leesni, most mégis, mintha vérre menne a játék, beleéléssel ment végig, a végénél átpattant a szemköztire majd, onnan is lelépett, mert nem akart erőlködni már
hirtelen eszébe jutott nem is arra kell mennie,
- á, most nem könyvtanra megyek,
így fogta magát újra kemény beleéléssel beleugrott a térbe, mélyen, hogy visszarugaszkodjon, ami tűrhetően sikerült is
- áhá, hát az orvoshoz kell mennem most
állapította meg,
így felszökkent játékképpen megint az odavezető kerítésre, és most kézen járva, vagyis úgy téve, mintha lebegne, mint egy lufmancs, így lépegetett kezével előre a tekergős sárga kerítésen
majd meglátta,... piros megjel
- hé, ez hülyeség
- jah tudom, de te találtad ki
- de már nem tudnak mire gondolni, és félek félre vezettetnek
- hát... nah jó... [a képzetek]
nézzük csak,... hisz ez egy matrica, ahogy odaértem, leesett, nah jól van, a piros kis megjelből hajtogatott egy repülőt, majd szélnek eregette, az meg betört egy ablakot, gyorsan belépett az ajtón menekülésképpen...
[semmi baj, csak egy kis gitt, és alig fognak látni valamit az ablakon túli életjeltájból, a konyha tovább alszik majd, szeretetteljes meló volt...]
emberünk sarokba küldetett,[-] minden rossz élőlényt, ne is lássa
az álmok dallamait vágta testének mély zugaiba, és leült,
érdekes székek
- csodálatos
mondogatta magában
majd kinyújtotta a széket...
- nah, majdnem bevertem a könyökömet a vasvázba
a baleset nem történt meg, ebben nem lehet hagyni...
de úgy érzem valami hiányzik, ő, késik...
[nem minden tárgy áll közös léptekre emberekkel, ők nekik is csak kemény kődarabnak tűnnek, őket nem értem, miféle gondolkozás mód áll a tettek mögött, de a fontos, hogy a képzetek mindig velem lesznek, és őket már senki sem érheti el, ez az (ezazatáj)]
a nyújtott szék... csendes barát, de nagyon csodálatos,
tekintélyével és formájával lenyűgöző, és megérinthettem
talán útra is kel, ha senki sem látja, még én se
talán ő is távolról szegezi le az életet...
ő is olyan mint én...
lenyűgözőencsodálatosvégképnélkülialvadtvégtáj
ő mindig ott fog várni...
viszlát...

ócska óramutatók zárják szögbe
az ablakon beúszó koszos időt,
darabjaiban fuldoklik 
az egész,
az egy, 
a mindenség,
én pedig parázs zivatart borogatok magamba,
hangsúlyomat a pokolra helyezem

csontra szorult arcomat nézem,
lelkemet, mely húst vedlett maga köré
és más húsokkal hált,
izmusok között bolyongott és 
költeménnyé akart lenni,
de csak foszló ujjlenyomat maradt
külvárosi buszok kapaszkodóin 

bemagolt ámításba vesző,
összecsapott öndefinícióm
meztelen üveglankák mélyére csúszik

csípősen törölt gondolatverítéket csapkodok a falra,
materiális teremtésbe bújt isteni apokalipszist várok

üvöltő hívem vagyok 
vagy
saját inkvizítorom?

öngyógyító kegyelem jön el hozzám,
olcsó borravaló
magamtól
mára

1

Mélyet szippantasz az utcán az őszből, majd ismét falakba csomagolod magad. Ablakok elé állsz, és ujjaddal saját sóhajod után kapsz, de az selyemszalagként csúszik ki kezedből, küzdi át magát az üvegkeret leheletnyi résein, és elkeveredik a város fölé köpött irdatlan füsttel. Irigykedve nézed csak. Szeretnél te is kiférni egy ilyen apró résen, de lássuk be, sohasem fogsz.

2

Csupán egy doboz gyufa, de magadnál hordod, mert biztonságban érzed magad, amikor veled van. Úgy képzeled, ennyivel is képes lennél szétkergetni a világot felfaló sötétséget, és hogy mindezidáig nem tetted, az nem tehetetlenségedet bizonyítja, csak ahogy magadnak is mondogatod éjszakánként: ehhez sem volt még semmi kedved.

3

Amikor régi szép emlékek jutnak eszembe, akaratlanul is ezer fényben játszó buborékok röppennek ki a fülemen. Kellemetlen helyzeteket képes ez produkálni mindenféle buszon és vonaton. A többi utas rémülten szalad ilyenkor a vészkijáratokhoz, reszkető és kikerekedett szemmel, úgy festenek, mint akik valóban elhiszik, hogy ők pukkannak majd ki és nem a buborékok, ha csak egy is hozzáérnek a bőrükhöz. És persze igazuk van.

4

Délután az őszi utcán sétálgatok, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve lefekszem az elszáradt falevelek közé, és hempergőzni kezdek, csak hogy halljam a száraz avar recsegő hangját. Egy járókelő azt hiszi, kigyulladtam, még a tűz ropogását is felismerni véli, és rögtön leönt egy vödör hideg vízzel. Ilyen félreértések persze mindennap megesnek. De mi mást tehetnék? Megköszönöm a segítséget, és hazaandalgok csurom vizesen.

5

Hazatérve levedlem átázott gönceim, és az ágyra ülök reszketve. Testem köré csavarok egy törölközőt, jobb kezem pedig már a levetett nadrágom zsebében matat. Ujjaim közé fogom a gyufásdobozt, amit mindig magammal hordok, és amely most a nedvességtől foszlányokra szakad szét ügyetlen kezemben. Egyik sem fog meggyulladni - gondolom, de végül csak találok egyet, a középsőt, amit szorosan körbeölelő társainak köszönhetően a legkevesebb víz ért, és amely lángra kap a szétesett papírdoboz oldalához dörgölve. Hihetetlen, mennyi erő van ebben az egyben - gondolom, és valósággal lenyűgöz a reszkető láng. Szinte már sajnálom, hogy magamra pocsékoltam ennek a minden tekintetben derék kicsi gyufaszálnak forróságtól lüktető lelkét.

- Ezt már visszacsinálni nem lehet - mondom hangosan a szobának, talán hogy őt is meggyőzem, majd két tenyeremet felváltva kezdem melengetni a törékeny fénynél. Ekkor reggel útjára indított sóhajom röppen vissza a házba: tolvajként surran be az ablakkeret láthatatlan résein, kuncsorogva, akár egy szökését megbánt kóbor eb, és nagy sietségében rögtön elfújja a gyufa könnycseppet formáló lángját.

Hát minek is annyit sóhajtozni ősszel?

kanyargó fém spagettit zabál sikítva a sárga féreg,
csápjaival elektromos indán kapaszkodva vonszolja
magát hipnotizálva a tarkán villogó lámpák között
pillantást sem vetve az utcán műpéniszeken marakvó
frigid nőstényekre, akik körül újkori barlangrajzok
száradnak rá a régmúlt falaira, hogy értelmetlenül
üzenjenek az ismeretlenségből az ismeretlennek,

hamis erotikát táncolnak vad szektákba tömörülve
a városi éjszakák nővérei, simulva a fények
fátyolához, alkoholt ejtve rabul zavaros vérükben,
maguk köré csalogatva a rájuk vágyó ösztönöket,

félbetépett lelkek kanyargó sorokban kutatják sorsuk
utolsó még megmaradt csörgő érméit pénztárcájukban,
kocsma ajtókon bűzös mámorban szédül ki az igazság,
hogy másnap teste a vécé felett vezekeljen a bűnért,
de előbb még megtalálja egy hajnali padon valaki
álmait, ki épp szerelmet kerget messze egy utcalánnyal,

nincstelenek birtokolják a mindent, ott ahol a nyugvó
mozgólépcsők között gépek fújta koszos szél kapja fel és
viszi tova a reményt, hova a kövön alvók ábrándja
soha nem követheti, ki a rengeteg karmai közül,

zarándokok indulnak el kihűlt otthonukat keresni,
aszfaltba kötött utakon járva kényszeredetten szorítják
az Élet hideg kezét, miközben sáros tócsák tükrében
röhög rajtuk a Halál, mert tudja, hogy már nincs velük dolga.