A pelenkás korból kinővén egyszer kakiltam be, tizenkét évesen, mikor a tehénről álmodtam. A National Geographic vetítette azt a bizonyos ál-dokumentumfilmet, este tízkor. Hónapokig rettegtem utána. Ahogy lehunytam a szemem, bevillantak, és a falra vetültek a földönkívüliek által megcsonkított állatok. Gigantikus méretű marhák, kutyák, birkák; hiányzó lábak, szemek, fülek, farkak. Mégis leginkább az a kép rázott meg, amelyiken egy tehén száját égették ki körkörösen, feltárva groteszk „vigyorát”.

Próbálom lebeszélni kedvesemet az újabb, sokadik plasztikai műtétjéről, hiába. Köszöni aggódásomat, de a saját teste, azt csinál vele, amit akar. Ha őt nem zavarja, hogy lassan már minden mű rajta, nekem legyen mindegy, ha nem tetszik, fel is út le is út, ilyen külsővel minden ujjára akad pasi.

Mikor hazaérek, az ágyban fekszik, állig betakarózva. Reszket, de boldog.

- Nézd az új mellem! – bök büszkén a gézbe bugyolált dudáira.

- Szépek a cickóid – mondom, közben magamban hozzáteszem, hogy „inkább tőgyek”, majd melléfekszem.

Két hét múlva lekerül a kötés, és láthatóvá válik a többszázezres végeredmény. Hatalmas, kemény, rózsaszínű. Dicsérem, hogy minél előbb kezelésbe vehessem.

- Gyúrjad, ne kíméld! Tudod, hogy élvezem a fájdalmat! – biztat csorgó nyállal.

- De hát…

- Semmi dehát! Most műtöttek. Na és? Csináld, amit mondok!

Számba veszem egyik bimbóját. Szívogatom, az nem árthat, a heg a mell alatt van. Édes, meleg tej íze olvad szét a nyelvemen. Hülyeség, tejük csak a szoptatós anyáknak van. De továbbra is érzem. Különös.

Örülök, mert visszatért az önbizalma, és azzal együtt életkedve is, kapcsolatunk újra a régi. Cukrászdába, étterembe, wellnessbe járunk, sokat és kielégítően szerelmeskedünk. Minden happy, mint egy szirupos amerikai film végén. Ám a mi történetünk még csak most lendül be igazán…

Egy forró nyári sziesztából ébredve észreveszem, hogy szerelmem nincs mellettem. Várok, hátha csak mosdóra ment. Vagy a boltba, meglepni valami finomsággal. De nem jön estig.

- Hol voltál? – kérem számon.

- Nyugi, csak elruccantam az állatkertbe.

- Nélkülem?

- Miért? Semmit se csinálhatok nélküled? Szabad ember vagyok nem? Nem a rabszolgád. Mi vagy te, arab?

- Olasz.

- Mindegy, zsarnok, féltékeny népség az is. Vegyél vissza a hévből, dzsigolókám!

Értetlenül állok szavai előtt. Nem tudom felidézni, hogy bármin összevesztünk volna ma. Próbálok lehiggadni, és menteni a menthetőt.

- Na és, tetszett az állatkert?

- Nagyon. Csak elfáradtam. Régebben még háromszor körüljártam volna az egészet. Talán mert felszedtem pár kilót.

Valóban. Az utóbbi hetekben szűk lett rá minden ruhája. Azt hittem, a mellméret teszi, de nem, a feneke, a dereka, a combja is vastagodott.

- Semmi baj, nekem így is tetszel.

- Mi az, hogy így is?! Még szép, hogy tetszem! Én vagyok a legjobb nő a városban, pedig nem kis város! Csak úgy járnak utánam a bikák! – bök le, mintha én is egy bika lennék, akiből hiányzik a matador szuronya.

Lefekszünk, hangosan horkol. Ilyet se csinált eddig. Úgy látszik, minden kapcsolat eljut ebbe a stádiumba. Húsz év után. Mi tavaly óta vagyunk együtt.

Másnap mintha mi sem történt volna strandolunk a medencében, majd grillezünk.

- Én nem eszek húst! – teszi a saját baconos pulykáját a tányéromba.

- Mióta?

- Meglátszik, mennyire figyelsz rám! Már a műtét óta vega vagyok.

- Miért pont azóta?

Vállat von. Most még inkább furcsállom a hízását. Salátákon él, mégis lassan túllépi a száz kilót. Mikor megismerkedtünk, ötvenhat volt.

Nemcsak a táplálkozási szokásai változtak meg. Egyre kevesebb időt tölt velem, egyre többet az állatkertben. Nem hiszem el neki, hogy odamegy, hűtlenséggel vádolom, mire engesztelésül elvisz magával. Megnézünk mindent, ami nem bújt el a hőség elől. Engem érdekelne a zebra, a zsiráf, a leopárd és a többi egzotikus állat, de ő húz, húz a parasztudvarnak kialakított részlegbe. Kizárólag a marhák érdeklik: egy magyar szürke, egy barna-tarka, és egy fekete foltos. Egészen átszellemül a közelükben, a jószágok pedig fajtársukként, nagyokat múzva, a kerítésnek dörgölőzve üdvözlik. Barátnőm, nem ismer akadályt, mikor kedvenceiről van szó, átdugja fejét a biztonsági korláton, hogy közelebb férkőzhessen. Be is bújna, ha férne. Halk bőgéssel viszonozza a köszöntést. Megborzongok, pedig harminc fok van. A bizalmas terefere egészen addig tart, míg egy őr rá nem szól. Erre dühösen fújva beleveri fejét a kerítésbe, két kis dudor keletkezik a homlokán.

Otthon hideg vizes ruhával borogatom a púpjait, melyek mintha nőnének.

- A mellemre is rakj! – parancsolja lihegve. Szakad róla a verejték.

Mikor leveti a blúzát, elordítom magam. Négybimbójú tőgyek, amikből dől a tej.

- Mi a baj? – kérdezi.

- Semmi, semmi! – takarom le gyorsan a vizes ronggyal.

A hirtelen hidegre felbődül, pont, mint egy marha. Szétszakad rajta a ruha, megmutatva egész, terebélyes testét. Pontosabban egy vörös-foltos tehénét. Futni kezdek, de nem találom a bejárati ajtó kulcsát. A konyhába rohanok, felkapok egy bárdot. Ilyet használ a hentes is, vinnie kell a marhacsontot. He netán…

Az ajtóban áll, immár négy lábon. Fejét – amin hegyes szarvak nőttek – leszegi, és felém indul. Patái – merthogy a cipőt már szétfeszítették – kopogva csúszkálnak a kövön. Jól irányzott ütést mérek a nyakára, de bemozdul, ezért másutt éri a csapás. Leszakad a fél pofája. A következő ütés a szarvai mögé, megöli. Utoljára még rám vigyorog. Épp, mint azon a képen.