mert van ami mozdulatlanul toporzékol az évekena kiszűrődő basszus remegő éji délibábbá rendezett tégedaz eldobált üvegektől zsibbadó parkolóbanahol késő novemberi lépteink egymásba fagytaka kilencszázvalahanyas túl messzekörülöttünk megannyi kitépett sorsvektor hazautak…

a mozgólépcső méla merülésenyílegyenes szlalom a reggel összeálló darabjai közöttegy asszony valóságsót árul kicsi üvegekbenháromdarabegyszázasnem veszekanélkül is hiteles vagyokdevizaproblémáim vannakpedig én mindig magamat adtamhiábaez itt már kevésegy plakát szerint…

tapintásod tompul a vásznonmélyet kortyol a pirkadatnyi jazzkonyhakövön percek G-dúr csattogásaa legkívánatosabb strófának nyögikmely mindenhonnan szivárogrecseg az argonlámpa bőrödönszét vagy szórva olvadó horizontomonvagy 35 gramm atombomba alattomos csöndjébőlmajd szokás…

rozsdafelhők tépkedését halloma békétlen szempillákon, egy alommegbánástárlat felett haladva homokszínű lépésáram vagyokés veletek együtt automatizálok(dehogynem)esküt, hogy soha többé,szétterpeszti magát az ünnep,ennyi jó embert!ülepedik a só az arcokonés csonka tükrök…

mélyet kortyol a pirkadatnyi jazz, mely mindenhonnan szivárog, sodorva a kötelező betűforma egyenletek ki kicsoda játékát. énektelen szaxofon klisé oldja fel a diszkrét fényugart és elpukkan a főcím parafatérfogata. útjára indul a végtelen tércsángó. mángorló…

megpillantásod tétlenmozzanathalmazkéntelkering levegőtlenüvöltésembensárszínű a miattadés megüt a padlómuszájvédtelen tőled az éjfél A vers az Amúgy című irodalmi folyóiratban jelent meg először.

a bányalovak szénzamat melankóliát nyerítenekvasfröccsös vödrükbe régi kamatyok utánkajtatva egymás óriás sohalegelőinmeséket mondva az ezerkilencszázvalahányasszekér estről a kitömött állatfüleknekhogy amikor igen büszkén őzgidák köztvonultak de jajj a Rubiconban…