mert van ami mozdulatlanul toporzékol az éveken

a kiszűrődő basszus remegő éji délibábbá rendezett téged
az eldobált üvegektől zsibbadó parkolóban
ahol késő novemberi lépteink egymásba fagytak

a kilencszázvalahanyas túl messze
körülöttünk megannyi kitépett sorsvektor hazautak torzóin
de a szemed azt mondta te már képtelen vagy eltévedni

otthontalanok kiváltsága

amikor a neon felhígítja a várost csak
a taxirádiók recsegése kapaszkodik egymásba
hogy őrizze a hátsó ülések zöngétlen viszlátjait

aznap éjjel egy taxi eltévedt bennem
és én egy homályba bicsaklott lépcsőház
utolsó lehelete voltam
te pedig egy göndör hajú pillanat
amit örökre szűzen hagyott az idő