nyomaim, mint lassan kortyolt tea gyűrűi a csészében
kihűl a délelőtt a pizzásdobozban
az elme mozdulatlan tűri
priccsemen fekszem
magzatpózba degradál egy újfajta félelem
félnek a falak is
émelyítően puha a szőnyeg
megüt a padlómuszáj

éber vagyok. csak ilyenkor,
közvetlenül elalvás előtt hiszek magamnak
kidobom a sarokba döglött
vasárnap délutánok szagát
csípősen törölt gondolatverítéket csapkodok a falra
olcsó borravaló
magamtól
mára
van ami mozdulatlan és megtanít emlékezni a lényegre

a shownak még nincs vége
meghajolni nem fogok
még itt a backstage-ben csipogva törlöm magamból
hogy mégis jó lenne szeretni
persze
szóval borravaló
(magamtól
mára)
köztes teret nem érintő híd:
együtt kacag velem a tapsgép

tikkad a táj
ma tengerről álmodó kikötő száraz csendje vagyok
hallom a hullámverést és a motorzúgást
üdvözlő dudaszót küldenek:
playback szeretlek
lekszeret

tapintásod tompul a vásznon
mélyet kortyol a pirkadatnyi jazz
konyhakövön percek G-dúr csattogása
a legkívánatosabb strófának nyögik
mely mindenhonnan szivárog

recseg az argonlámpa bőrödön
szét vagy szórva olvadó horizontomon
vagy 35 gramm atombomba alattomos csöndjéből
majd szokás szerint hozzád tágulok
megerőszakolt állkapcsok testközépcsakrák fókusztalanságában
kéjre feszített tudatod vékony mezsgyéjén
ízületek mocorgása új bordákkal gyarapszik
az egész túl idegen ahhoz
hogy ne ismerjünk magunkra

szaggatott bársonyfüggönyökből lassan vak rézlepkékké válunk
valaki óvja az óvszert is az orgazmus száradásának űző pulzálásától
valami vörös anyag körbefon
sivataggá őrölt lávapatakok

pilláidba ragad néhány részeg vallomás tejfehér szűzhártyája
az elmúlás búvalbélelt párája gátakat tépdes
suttogd el hangosan hogy más meséket hord most a szél
valami elfogy
egyik a másikban

a korai gépviharban kiszáradt sejtjeid megtelnek nedvességgel
vézna intés
meghajolni nem fogok
(el)hordod magaddal az irhád
a klónozott érvek mind renitensek
hogy vigyem sétálni a jégbe hűtött aszpikos reggeleket?

és vonatokat lő ki sok pályaudvar
kanyargó fém spagettit zabál sikítva
magát hipnotizálva a tarkán villogó lámpák között
nincs is kedvem az
egészhez.
csontra szorult arcomat nézem
valami vörös anyag körbefon, s mintha engem
utálna a szememen át besétálva
a többi utas rémülten szalad ilyenkor,
reszkető és kikerekedett szemmel
dobd ki magad, aztán ne nézz hátra
sötét visszhang marad belőlük mögöttem, az út végén

A versmix a legelső Katapultra került írások soraiból építkezik.

isten madarakká változtatja a kavicsokat
néhány magányos dzsinn forgolódik ettől a sebben
fehér fiúk köldökét használják cserépnek
a súgólyukba űzött rétek sakktáblák
rajta a bábuk igazmondó kígyók
venyige denevérek
a parázna asztal vérét szívják
hallod
az asztalos lelke még odabenn bolyong ebben
az erkölcstelen bútorban
átszűrődik zokogása az asztallapon:
„én egy tisztességes bútort akartam nevelni
de ez mindenkinek vacsorát ad!”

libabőr a homlokon
hálót dobunk az ágakra de hová tűntek a madarak?
kavicsoknak nézték őket a gyermekek
és behajították vele egy bútorbolt kirakatát
majd eltűntek
az éjszaka frakkján hagyták aprócska ujjlenyomatukat

a bolti eladók mind sirályok
csőrükben döglött hal amit a kezedre pottyantanak fizetéskor
isten képmása pedig ott van minden kavicson
amit gyerekkorodban a tóba hajítottál
(a víztükör szilánkjai mögül előrohan a bútorbolt tulajdonosa
vijjogva
hogy ki törte be azt a kurva kirakatot)

ezentúl a jégszobrokat ott hagyjuk a buszon
meglátjuk
túlélik-e a dolgot

a szerelmesek álló lovak
a magányosok pedig fekvő paripák
amiknek gyári futószalag szállítja testéből csontjait
valami ócska rozsdás szenesvödörbe
nehéz nehéz az a vödör
mint egy madár begye teli kavicsokkal
az út szélén fekszik a kis tollas és csipog az égre
mire isten apró madarakká változtatja a begyében lévő köveket
(sorra repülnek elő a felhasadt madárból az újabb madarak)

az utcai lámpákban sírásók dolgoznak
tenyerük piszkos ringása
messzire űzi most az égő csipkebokrokat
ahogy temetik az éjszakát
az alvó emberek homlokából kigőzölögnek titkaik
füstfonalat képeznek
a város fölé

sebben fehér kavicsok
súgólyukban madarak

kísértetek betűk költöznek holnap istenbe
férfisellő terítőben
mozdulatlan illatokkal sebekkel tapétázom a szekrénybe zárt
tükröket
halcsontvázzal megfésülöm az árnyékát egy fekvő lónak
ami a meztelen asztal mellett fekszik
próbálja elérni a felkínált vacsorát
mindhiába
csont nélkül oly nehéz az élet
adok neked vázat - ígéri a költő és a lóba varrja golyóstollait
a paripa feláll és messzire vágtat
a tollak verseket írnak húsára belülről
fekete villámok hullnak ki patáiból

öngyilkos cilinderek ugornak a földre
egy szirén az út szélén melleit mutogatja a járókelőknek
bimbói letörhetőek és sakkbábuként hasznosíthatóak
a továbbiakban
a buszon szerelmes jéglovak ácsorognak
hamar tócsákká olvadva

néhány gyerek betörte tegnap este a bútorbolt kirakatát
a székek elszöktek
az asztalok messzire vágtattak nyerítve az éjszakában
az egyik most vacsorát kínálgat mindenkinek
aki csak az útjába akad
halott sirályok fekszenek a tányérokon
teli vannak kavicsokkal

A hullarabló fészkek nyitánya
A bolyhos kötél vége ott tartják a konferenciát
A hasztalan erőlködés után a meghitt sarok retusálandó
Aki strapabíróbb a házsártosságnál az a friss velő elektronikus könyvtárába beír
Egy idézetet
Csald ki a leszivárgó verejték odújából a dominóeffektust
A villámgyors mozdulatok sérülékeny kastélya amint tornyával felökleli a himlőhelyes
Fékezést
Az övünkbe dugott síp bugyborékoló traktus

hajnali négykor… hogy mit? ezen túl?
a kövezeten csikordul, a levegő
a tüdőben mint betonkocka, pattan
a vaságy húrja; benzinnel mosol hajat,
szőkék előre, a kivetítőnél rovararcú
fehérköpenyes alak; őszi légy zizeg,
nyelved száraz tapló, a szomszéd köhög,
hol is vagy most? beszélnek hozzád,
de nem érted; púder ez csak, b’meg,
és mindjárt vége: ahol az eső születik,
ébreszted a hajnalt

x
először összerezzentem, amikor megfogta a kezemet. neki is október végi hideg volt. nem néztem a szemébe
csak visszaszorítottam. mentünk tovább. addig se beszélgettünk és továbbra se. vagy ha igen, nem volt fontos
miről. fázik, mondta, és ahogy volt a keze, a kezemmel együtt bedugta a kabátzsebembe. a tiéd nagyobb, fűzte
hozzá magyarázatként. mentünk a villamos felé. nem is kellett kerülnöm a tekintetét, hogy ott lépdelt mellettem.
nem siettünk, nem tartott soká még így sem. jött a villamos. adott két puszit. én is adtam neki kettőt

y
télen ha állsz a villamos megállóban és nem jön, csak a szél süvítve, magányos érzés, még ha állnak is
körülötted. felnézek ilyenkor és megpróbálok viszonyítási pontot találni a csillagok közül, de nem látszanak
csak a köztér világítás fényei. és ha tényleg fúj a szél, elkezdek könnyezni. a kezem lilás lesz, és hamar
kiszárad. olyankor egy könnycsepp prizmáján belehunyorgok egy neonreklám fényébe. ráfókuszálok. próbálom
kitalálni hányféle vegyület kering épp most az érrendszeremen át titokban a megsemmisülés felé