A város omladozó, szürke vakolata. A felszálló kréta-por, ahogy kiszakad az épületek testéből egy-egy tömb. Vetett dobókockaként pörögnek a földön, majd porrá enyésznek, unalmas hamuvá, amit kíváncsi gyermekként a frissen támadt szél kavargat, míg jobb elfoglaltságot nem talál.
Például, hogy megremegteti a park fáinak friss, zöld leveleit, mintha csak számítana rá, csengőként csilingelnek majd. Vagy akár azt is teheti a szél, hogy bebújik kicsit a kéményseprő fekete kabátjának ujján. Könnyű is lenne, hiszen épp mászik felfelé egy tűzlétrán, egy magas ház oldalán, és ott, besurranva a meleg kabát alá macskaként megrázhatná magát. A kéményseprő talán felszisszen majd, de mégsem, mégsem szisszen fel, ugyanis teljesen hozzászokott már a hűs városi szél csipkelődéséhez, szurkálódásához.
A park fáinak levelei halk csilingelésbe kezdenek, a kéményseprő pedig már a város fölött áll, mozdulatlan tekintete az előtte terpeszkedő végtelen kémény-rengeteget figyeli, öleli át, anélkül, hogy fennakadna a szeme egy-egy részleten.
Egyben, elterülve látja most ezt a rengeteget, sóhajt, halk szellőt szűr fogai között, amely egyből a parkba suhan. Majd végül megfordul, és felméri azt az egyet, ami miatt felküzdötte magát erre a tetőre.
Egyetlen kémény. Torkából füstként, gonosz szellemként kavarog elő a házban lakók hangja, a veszekedések, a viták maró füstje. Minden házra kell egy ilyen elvezető, különben a lakók megfulladnának saját, egymás fejéhez vágott szavaiktól. Kellenek hát az elvezetők, és kellenek, akik rendben tartják ezeket a kéményeket.

*

Ha az író most szél lenne, megrázogatná a park fáinak ágait, a levelek pedig csilingelve összekoccannának, megannyi reszkető üvegangyal, ugye - s addig rázná a fát, igen, addig, amíg ki nem hullnak a levelek közül a megérett betűk.
Télen megannyi kéziratot csempészett a fa gyökerei közé, a havat kaparva, a kemény földet törve ültetett, hogy írásait a fa keringésébe juttassa, és most, most, hogy végre tavasz van, szürke, esős nap ugyan, de tavasz, szeretné learatni végre a betűket. Kellenek neki azok a betűk, sőt, a szavak.
De a fák elnyelnek minden mondatot.
Az író gondolatai a fejében most összekoccannak, csilingelnek. Törött üvegangyalkák. Törött üvegangyalkák.

*
 

A kéményseprő látja, hogy milyen nehézkesen száll elő a szógomolyag a kéményből. Némi vájkálás után fel is fedezi, mi dugaszolta el a nyílást, egy, a kémény téglái közé szorult röpke szó. Ugyan ki mondhatta ki? Bárki is tette, majdnem eltömítette vele a kéményt.
A kéményseprő kihúzza a szót, és más, a veszekedés rajából kiszakadt fekete szavakat söpör le róla.
Ez az egy nem fekete, de nem is világos. Tanulmányozást kíván, ez egészen biztos. „szeretlek” - így görbül a formája. Ezt valakinek a szája, az ajka ilyenre formálta. Igaz, az „sz” az elején kissé sután indul, nyomott, nehézkesen alakított, de a vége felé már magabiztosan tekeredik, görbül.
Milyen érdekesen megformált szó! - lelkesül fel hirtelen a kéményseprő, és eldönti, ő majd hazaviszi, majd otthon nézegeti még, majd ő megtartja!
Ám ekkor felkapja a szót a huncut szél, és már viszi is, meg röpíti messzire. A park irányába. A kéményseprő meg... Igen, a kéményseprő. Ez a szerencsétlen, fa-arcú, mozdulatlan tekintetű kéményseprő. Csak áll ott a tetőn, meglopva, és reszkető térddel figyeli a sok, őrületet az égre köpő kémény-rengeteget, meg azt, hogy milyen óriási, hatalmas, a végtelenbe nyújtózkodó ez a város.
 

*

Az író. Az író most szél; nyargal a lopott szóval, s egyenest a park fái felé száll.
Amikor odaér, elülteti a szót, egy fa gyökere köré fonja, majd vár néhány percet, és végül megrázza az ágat.
A csilingelést hallgatja, szemeit lehunyva, ernyedt izmokkal. Vers. Valódi vers hullik a fából.