A parton hálóba akadt kagylók csattogásaitól reszket a levegő. Bennük gyöngyök helyett kíváncsi szemek kémlelik a halászfiúkat. Odébb a mólón egy kapitány a vitorlását nyúzza késével. Cápák úsznak a kikötőbe követve a vérszagot.

Később sirályok sebzik vörösre az eget. A sebekből kiforduló alkony a nyílt vízre csalogatja a halászlegényeket. Elkötik hát a megkínzott hajót, miközben a kapitány még mindig a lenyúzott bőrt tisztogatja. (Ha elkészül, menyasszonyi ruhát varr majd ebből jegyesének, aki folyton csak a fejéhez vágja: jobban szereted azt az átkozott bárkát, mint engem, őt kellene feleségül venned egyszer.)

A megnyúzott vitorlás húsát marja a sós víz, ahogy szeli a gyöngyöző habokat, alulról cápák harapnak ki belőle falatokat, a csillagok közé tülköli minden gyötrelmét, miközben fedélzetén a matrózfiúk már boroshordókat gurítanak elő. Mámoros éj után sirályok kaparják elő a napot a felhők közül. A tengerészek sorfalat állnak a fedélzeten, merev péniszük a hajnal előtt tiszteleg, olykor a korallzátonyok felé kurjantanak: – Ezt múld felül! – kacagva kidüllesztik csípőjüket.

A vízbe hullt spermacseppek gyöngyökké válnak, amit egy sellőlány gyűjtöget, és fűz bele hajába. A fiúk végül kifogják ezt a sellőt és a hajó orrához kötözik. A tűző nap lassan szárítja testét, lehulló pikkelyei ezüst érmekké változnak, és elnyeli őket egy tengerfenéken éhesen tátogó kincsesláda. A sellő olykor szomorú dalokat énekel a szerelemről, hangjától elharapják nyelvüket a szirének, és magukat ölelik át csípős karjaikkal a medúzák. Hallgatják a fedélzeten henyélők is, majd meghúzzák a borosüveget, és távoli szigetekről fantáziálnak, elásott kincsekről és kalandokról, lagúnákról, ahol hatalmas mellű, vörös rákasszonyok ollóikat csattogtatják, a matrózok a sziklák mögül lesik őket, aztán elbődülnek és rájuk rontanak hálóikkal.

– Csak az kap este vacsorát, aki meghág egyet! – rikkantják, a rákasszonyok azonban nem hagyják magukat: forgatják éles ollóikat, néhány szerencsétlenül járt fiúnak véres csíkot húz az égen lenyesett pénisze. (Vijjogó sirályok kapják el őket röptükben.)

A sellő dala megakad, amikor végül hatalmas zátonyra fut a hajó. A tajtékokba fúlt kismatrózok homlokán egy megszabadult lány csókjának nyoma piroslik. Zsebükbe utolsó levált ezüst-pikkelyeit dugta, hogy legyen mivel lefizetniük az alvilág révészét, ha csak el nem kötik az ő csónakját is a kis csibészek. A sellő nézi, ahogy kihűlt testük most a fenékre süllyed, ahol koporsóként fekszenek tátogó kincsesládákba.

Távol a part menti forró sziklák körül ködként kavarog a hullámpermet. Itt a kapitány esküvőjén a vitorlás-bőrbe csavart ara összeesik mielőtt még kimondhatná az igent. Tengervizet köhög a markába, azzal együtt néhány pislogó kagylót, amiből gyöngyök helyett a halott matrózfiúk bánatos, bűnbánó szemei szegeződnek egyenest a kapitányra.