avagy lábjegyzet-féle Psyché télikabátjához (Kemény Lili)
 

Évek óta járja a csíkos utcákat.
Célja nincs, társa fénylő szempár,
kóbor macskaszem.

Kígyók nyergében fordul,
villás nyelve befonja az alvókat.
Halad időben.

Mert önnön magát nem találja,
se magában, se másban.
Két nyelv, egy tenger, egy idő.

Állóképek sorozata
barlang domborulatán.
Változó fényforrás.

Jobbra siralom-tó, balra
lánctenger: kora reggel
tömött sorokban indulnak húsért.

Így ébredek.

Ó csupasz fák kontrasztja a látóhatárhoz!
Elkent fehér gondolatok felhők pokoli nászán!
Csak egyszer állhatnék be én is közétek!

Hisz a testem már befogadtátok,
a lélek emberi még.
Belülről rohad a világ felé.

Meginog a csönd.
Egyik fülében az élet süvít,
másikban a néma ég szelel.

És a súlyos, kimoshatatlan fémszag.

Tölgyfaleveleket csipeszelt a szárítóra.
Köztük lebegek sárgán, de tisztulva.
Nézzük a fákat és elvágyunk innen.

Majd messze szállnak, lentről tán égi vázlatok,
én maradok itt, és csak száradok, száradok.