maga jött haza bevérzett szemekkel fél fejét kezében tartva a kedves korcs macska azt mondta jól elvoltak együtt aludtak mindenkit meghágott és fordítva csak most zsibbad a nyelve
meg tudna enni ki tudna cserélni magával térdepelve hallom ahogy kinn szól az üdvrivalgás
interjút készítenek vele azt mondja nem tudja miért zsibbad a nyelve és repedezik a bőre
naiv voltam a macska értette az okaimat és lefényképezett
érzékeny felület az arcom könnyen kirajzolódik rajta a tiéd szemünk ha összeér az orrunk és a szánk megengedem hogy rámnagyítsd magad
amikor egyedül hagysz csodálkozva visellek mint idegen maszkot lassan halványuló fényképed vagyok azt hiszem sok múlik azon hogy ilyenkor mennyire tetszem magamnak
és mind felelősek volnánk az egymáson hagyott képért a láthatatlan fény a film a papír az idő által megcsiszolt vagy összekaristolt lencse mind a miénk
én még senkit se láttam aki a róla készült felvételre tekintve ne azt várná hogy szép legyen
nincs film; csak egy fénykép, nagyon- nagyon régi, még nem is éltél, amikor készült, öreg hársak alatt, a képen kétoldalt, félkörívben rokonok, barátok, szomorúan, feketén, margaréták mindenütt, mert a fehér (egyes országokban a gyász színe) szintén beleillik a képbe, és feketén fűződnek fel a gondolatok az érzelmi szálakra, mert már nem akarsz semmilyen történetet elmondani, meg sem próbálod, csak némán lapozgatod a családi albumot
A féloldalas letartóztatás iniciáléban toporgó ultrahang. Átejti a nyomatékolt bikinit. - Maszk, irigylem délibábjaid, kötélhúzásom arra jó, a kedved átcsorogjon a forradalmi klisén. – gesztikulál az epilógus. - Hosszas győzködés után az ütleg nyalánksága sorszám. – Mi ez, ha nem bizalomvesztő fasírtba szúrt kamásli? – Megetetni a fészkükből kihullott madárfiókákat, akik piknikus éllel keresztezik a templomi túszdrámát? – Ó passzus, passzus, rendre visszadobálod a hitelkérelmeket . – az inaktív mese megsokszorozza lépteit, hogy utolérje a szamárhátat. - Féltékenységből csiholt frigiditás nem is ért az őshüllőkhöz. – Miért kéne bántani a kiszámíthatatlan ribilliót? – Leugrani a patkánybolháról, szétválasztani az összetapadt helikoptereket, nincs ennél nemesebb feladat. – a hekker bízik az erejében. Próbáld meg rögzíteni a hashajtót a plátói szigorban, s a bársony búzája feltornyozza a malmokat. Kortyolj újra a szivacs felkentjéből, s a bőrödön érezheted a kötélpálya izgága döfködését. Szüntelenül céduláról dolgozni, a bekeretezett nullponti pudli lyukacsos fedelű cserélgetése közben… - A kikényszerített randevú meszesedő ponthegesztőkön gázol át a tömény megnyugvásig. – Létezik-e balta, ami idegösszeroppanást idéz elő a fekete pillangók körében? – Talán túl messzire merészkedem, ha azt merem állítani, a festőállvány igazából betáplálja a nektárt a kifogyhatatlan erejű baljóslatba? – a törpe kacagva csúfolódott. Az udvariassági gesztus keltette kapocs mogorván néz rá: - Te törpe, ugatásod hagyatéka beletörődés a satírozásba. - A verhetetlenség szállóigéje ajkadon kivirul, s a cuclik egytől-egyig megbánják, hogy a komoly bánásmód ivadékai jó metafizikai érzékkel rendelkeznek. – Szorosra húzott csuklya a szempillák hópelyhein, s szánalmas minden közlekedés, amikor denevérnek keresztelik el a szondát. Inhaláló lárvákhoz még a hang se jusson el, s ne kívánja senki a szakkifejezések számát növelni. Még hogy a puskatus bizalomtöbbletre tehet szert… - A prézlivel beszórt hajcsavarónak nem sok köze lehet a lakberendezéshez. – A képregények olcsó spirálja immáron rossz riportalany a kötelező vámvizsgálat után. – Önnek, uram, két pecsétgyűrűje volt, tehát a klimaxos trapp önkaristoló. – a virgács tudja, hogy a kemoterápia az egyetlen módja a cukorbevitelnek. - Bábákból nem születik öngyújtó. – S a passzus igazán szégyellheti magát, amiért holdköveket gördít az akadályverseny elé. - a képkeret csendesen hátrébb húzódik. - Ki hallotta már a loknik halotti énekét? – Bizony, máglyára valók a szempillák hópelyhei, mégis, az érdekes az, hogy a tetraéderek szívderítő mesterei az abortusznak. – a zongora bőre kifeszül. Összekaristolt vízlépcső, mindez egy csillag alakú amulettért. Meg lehet ütni a trillázót, ám a vulkánok így is felvonulnak. A nyomatékolt bibircsók jól sejti: térdelésből nem származhat szinapszis… - Szerepjátszás, manikűrözött körmeid a fakósággal rokon tűzdelés kopjafái. – Mikor érik már be a fürge ujjak utasítása a fehér tajtékon? – lázban vergődik a kamásli. – A tüzet okádók rajongótábora népes, s a sorompókat sorban felnyitja a hajcsavaró. – A visszadobált hitelkérelmek lekerülnek az emlékmű magasából. - Pucolás! – adja ki a vezényszót a kényszerzubbony. – Ha a féloldalas letartóztatás nem leli meg a másik felét, a suhanó szán inkubátorba kerül. – Ki képes felülmúlni a rossz intézkedések tanácsadóit? – A hosszas győzködés? - A szamárhát, ami rúdugró egy színjátékban? – Piknikus él, ne keresztezd az irigyelt maszkot, különben vonításra nyílik a kutyák szája! A forradalmi klisé átrándul a bizalomvesztő fasírtba, s a céduláról dolgozó megfojtja az elgémberedett duettek ponthegesztőit. A lyukacsos fedelű cserélgetés betáplálja a nektárt az összetapadt helikopterekbe. - Gesztus szárad szelíd lankán, a hamvasztást oltár elé vezeti. – közli kényszeresen a diavetítő. - Miért, hogy a nyalánkságok bizalmat élveznek akkor is, ha a sürgönyök elcsenik barkácskészletünkből a kicsírázott parafint? – az epileptikus híd: csömör fekélye, magához öleli a bajt.
A parton hálóba akadt kagylók csattogásaitól reszket a levegő. Bennük gyöngyök helyett kíváncsi szemek kémlelik a halászfiúkat. Odébb a mólón egy kapitány a vitorlását nyúzza késével. Cápák úsznak a kikötőbe követve a vérszagot.
Később sirályok sebzik vörösre az eget. A sebekből kiforduló alkony a nyílt vízre csalogatja a halászlegényeket. Elkötik hát a megkínzott hajót, miközben a kapitány még mindig a lenyúzott bőrt tisztogatja. (Ha elkészül, menyasszonyi ruhát varr majd ebből jegyesének, aki folyton csak a fejéhez vágja: jobban szereted azt az átkozott bárkát, mint engem, őt kellene feleségül venned egyszer.)
A megnyúzott vitorlás húsát marja a sós víz, ahogy szeli a gyöngyöző habokat, alulról cápák harapnak ki belőle falatokat, a csillagok közé tülköli minden gyötrelmét, miközben fedélzetén a matrózfiúk már boroshordókat gurítanak elő. Mámoros éj után sirályok kaparják elő a napot a felhők közül. A tengerészek sorfalat állnak a fedélzeten, merev péniszük a hajnal előtt tiszteleg, olykor a korallzátonyok felé kurjantanak: – Ezt múld felül! – kacagva kidüllesztik csípőjüket.
A vízbe hullt spermacseppek gyöngyökké válnak, amit egy sellőlány gyűjtöget, és fűz bele hajába. A fiúk végül kifogják ezt a sellőt és a hajó orrához kötözik. A tűző nap lassan szárítja testét, lehulló pikkelyei ezüst érmekké változnak, és elnyeli őket egy tengerfenéken éhesen tátogó kincsesláda. A sellő olykor szomorú dalokat énekel a szerelemről, hangjától elharapják nyelvüket a szirének, és magukat ölelik át csípős karjaikkal a medúzák. Hallgatják a fedélzeten henyélők is, majd meghúzzák a borosüveget, és távoli szigetekről fantáziálnak, elásott kincsekről és kalandokról, lagúnákról, ahol hatalmas mellű, vörös rákasszonyok ollóikat csattogtatják, a matrózok a sziklák mögül lesik őket, aztán elbődülnek és rájuk rontanak hálóikkal.
– Csak az kap este vacsorát, aki meghág egyet! – rikkantják, a rákasszonyok azonban nem hagyják magukat: forgatják éles ollóikat, néhány szerencsétlenül járt fiúnak véres csíkot húz az égen lenyesett pénisze. (Vijjogó sirályok kapják el őket röptükben.)
A sellő dala megakad, amikor végül hatalmas zátonyra fut a hajó. A tajtékokba fúlt kismatrózok homlokán egy megszabadult lány csókjának nyoma piroslik. Zsebükbe utolsó levált ezüst-pikkelyeit dugta, hogy legyen mivel lefizetniük az alvilág révészét, ha csak el nem kötik az ő csónakját is a kis csibészek. A sellő nézi, ahogy kihűlt testük most a fenékre süllyed, ahol koporsóként fekszenek tátogó kincsesládákba.
Távol a part menti forró sziklák körül ködként kavarog a hullámpermet. Itt a kapitány esküvőjén a vitorlás-bőrbe csavart ara összeesik mielőtt még kimondhatná az igent. Tengervizet köhög a markába, azzal együtt néhány pislogó kagylót, amiből gyöngyök helyett a halott matrózfiúk bánatos, bűnbánó szemei szegeződnek egyenest a kapitányra.