Eloldozta. Léptei után szalmát szórt a vizes padlóra. Vaskos könyvekbe takarózva feküdtek – talán a csupasz fehér falakért kár – a férfi görcsösen ölelte a szamarat. Az végtelen nyugodtsággal nézte, ahogy ezredjére is elkeseredett harcba indul tudat tudatalatti ellen. De már ott álltak előtte a Vakok. Bormézes szájjal jöttek, tószagot hoztak. Az egyiket ismerte álmából: bokorban kuporgott, mikor rátalált. Hús nem látszott rajta, csak csont. Zokogott. Amerre nézett táblák leszúrva, mércék hordozva. Azt gondolta önmagát látja. A sovány férfi kezébe vett egy szürke kötetet az ágyról. Ujjait végigsimította a lapon, megszagolta, majd olvasni kezdett. A vers a szamár fülébe súgott. Hajlebbenésre lángra lobbant a regény. Szorította a szamarat, de az felkelt, megrázta magát és elindult a Vakokkal. A tűz pattogása közben az üres lapra hamuzott, majd rázárta a kötetet. A tér két pontjának rögzítése egy időben lehetetlen. És ahogy a lángok a házról az erdőre terjedtek, fák siratódala keveredett szamárbőgéssel.