Megfestettük a vázlatokat,
nem törődtünk semmivel,
csak folytak a körvonalak,
magunk sem tudtuk, hová, mikor,
magasságok és mélységek között
hányódtunk, a dimenziók tágultak,
szűkültek, a festmény egyre
több színben igyekezett pompázni,
a vázlatok önálló életre keltek,
a képelemek maguk álltak össze képpé,
már nem mi állítottuk őket össze,
nem mi húztuk a vonalakat,
valami láthatatlan kéz
vezette az ecsetet, a több vászon
egyetlen felületté olvadt össze,
a völgyek egyre mélyültek,
a hegyek átszakították a felhőket,
jelképek táncoltak minden körül,
jelképek, eldobott kövek,
összetört tányérok, csonka székek,
ugyanazok a mondatok fűzték
magukat láncra, döglött varjakból
hullott záporként a sörét a padlóra,
a kazán lángja fel egyre több
gázt emésztett,
egymásba fonódva zuhantunk
keresztül a csillagot átmetsző aknán,
a ruha, a bőr, a szövet, a személyiség
szép lassan lefoszlott rólunk,
valami film folyamatosan forgatta
magát, bennünk, a csontjaink,
a megmaradt szöveteink között
és rajtunk kívül, a színek, a színek,
a színek, a színek, a színek
egyre sokszorozták saját magukat
körülötted, végtelenített láncok
forogtak zuhanásunk körül,
egyre szorosabban karoltál
belém, de már nem éreztem, egyre
szorosabban öleltelek, elvileg már
nem kaptál levegőt, de már
nem volt levegő, amit beszívj,
és amikor földet értünk,
megtépázva, félholtan,
szétesett, szilánkosra tört lélekkel, észre
sem vettük, hogyan
esett atomjaira minden létező,
és a minden létezővel együtt
a másik szeme láttára mi magunk.