(prológus)

végleg visszafogadta a víz.
                                    magzat volt, fülében buborék,
                                    apja vízipók, anyja békalencse,
                                    röptét látta részeg lepkének
                                    és esőnek, ahogy szél tekeri

(danse macabre)

                                    nádszálfésű vágja ketté a ködös hajnalt
                                    szálltában szakad a harisnyahajlat - 
                                    a kopott tükör előtt áll, vízért könyörög.
                                    nem tudja, hogy őszre az összes haja kihullik

(epilógus)

                                    ahogy
                                    az égből lefelé zúgó fehér kövek
                                    átszaggatták a békalencsét
                                    és vakítva süllyedtek a sötétbe,
                                    a fodrozódás anyahajókat
                                    sodort a némaság oltárához.