Arcán az őrület akkordozik –
térdhajlata kapaszkodásra
termett –
jól áll neki a menetirány –
melle akár egy
színházi kellék –
lezserül pólójába akasztva
terepasztallá domborítja
felsőtestét –
UHH!
fogadok, anyagcseréje is végképp dögös –
leszáll a buszról
én utána
hazaérve kiverem…
kiverem a szívem

Én minden csajomra rányitottam
Vécézés közben
Szeretem a reakcióikat de
Ha egyszer azt mondanák csak nézzem nyugodtan
Hogyan kakálnak persze azonnal
Elhúznék onnan
Kit érdekel

Azt nem nevezném föltétlen hibának
Hogy sokat beszélek bár a legtöbb nőt
Kiakasztja időnként a belső tenyészet
Pazar tálalása
De legfőképpen hogy nehéz velem
Végigmenni az utcán ötméterenként
Megállok erős szélben is fontoskodom
Míg ők dideregnek és nekidőlnek a hasamnak

Én nem tudom pontosan mit akarnak
A szexen kívül mi jöhet még
Beletúrnak a hajamba megsimogatnak
Egészen váratlan pillanatokban
Kirohannak a konyhába sírni
És követelik hogy soha többé ne analizáljam őket

Engesztelésül pucéran jövök-megyek a lakásban
Elviszesen vagy csehtamásosan énekelek nekik
Vigyorgok táncolok és obszcén szavakat mondatok ki velük
Megmarkoltatom a seggem
Tanuljatok meg élni
Legyetek önmagatok és mielőbb
Hagyjatok el hogy ne kelljen titeket
Eltemetnem

Lóg egy fekete szélcsengő a szobaajtóm fölött
De szél nincs kézzel nyúlok a hangok közé
Időnként eszembe jut ez-az például
Milyen kár hogy közvetlenül a halált követően
Nem gyújthatunk rá ugyanúgy kiterülve
Mint a legjobb dugásaink után
Mondtam is Tündének

A program futtatása közben
hiba lépett fel ezért leáll.
Kérjük lépjen kapcsolatba
a program fejlesztőjével.
Elnézést a kellemetlenségért.

mélyet kortyol a pirkadatnyi jazz, 

mely mindenhonnan szivárog,

sodorva a kötelező betűforma egyenletek

ki kicsoda játékát. 

énektelen szaxofon klisé oldja fel

a diszkrét fényugart és

elpukkan a főcím parafatérfogata.

útjára indul a végtelen tércsángó.

mángorló erejével ismeretlen 

utcát lapít a moziból, gyűrött szélei

épületek, köztük

n

    e

        m

kutatva a forgó dísztárcsaállományokban

jól érzékelhetően

l

   á

      t

         o

            k

a fej vagy írástudatlanság bosszújának jellemén

és azon túl

m

   e

       n

          j

              m

                 á

                    r

szúrásainak nyoma és a kis újságárus fiú teste

laponként száll a süvítő

a

   r

      r

         é

            b

               b

                  o

                     k

alatt az örökkévaló absztrakciója pihen az örök helymeghatározás

Eloldozta. Léptei után szalmát szórt a vizes padlóra. Vaskos könyvekbe takarózva feküdtek – talán a csupasz fehér falakért kár – a férfi görcsösen ölelte a szamarat. Az végtelen nyugodtsággal nézte, ahogy ezredjére is elkeseredett harcba indul tudat tudatalatti ellen. De már ott álltak előtte a Vakok. Bormézes szájjal jöttek, tószagot hoztak. Az egyiket ismerte álmából: bokorban kuporgott, mikor rátalált. Hús nem látszott rajta, csak csont. Zokogott. Amerre nézett táblák leszúrva, mércék hordozva. Azt gondolta önmagát látja. A sovány férfi kezébe vett egy szürke kötetet az ágyról. Ujjait végigsimította a lapon, megszagolta, majd olvasni kezdett. A vers a szamár fülébe súgott. Hajlebbenésre lángra lobbant a regény. Szorította a szamarat, de az felkelt, megrázta magát és elindult a Vakokkal. A tűz pattogása közben az üres lapra hamuzott, majd rázárta a kötetet. A tér két pontjának rögzítése egy időben lehetetlen. És ahogy a lángok a házról az erdőre terjedtek, fák siratódala keveredett szamárbőgéssel.

A tárogató klímaberendezések megszűntek létezni…
És ő ott állt, egy gondozatlan sírhant szélén, nikotinnal telepumpált tüdővel, a fiatalság elixírje a hátára erősítve és csak nézte-nézte, ahogy a kihegyezett karók fokozatosan belenyomódnak a komor tekintetű fakír hasába.
A selypítés teljesen visszahozta őt abból az álmodozásából, ahol is az elaprózott cukorkák tört angolsággal kezelték a szecessziós mályvát.
Így veszünk mi lovaglóleckét egy oktávval feljebb az olcsó mézbehasalástól.
– Ki teremti képmására a szeplőket, ezeket a virgonc, ítéletre képtelen fároszokat?
A birkózásra hajlamos epeházi centrum? Vagy a lőrés, mely kaleidoszkópokat mumifikál?
Kérődzés helyett inkább már az ostor nyele, füllentő madár helyett pedig a piaci szektor délibábja, mely nem más, mint toporzékoló praxis!
Mert bilincsben kattanó korallzátony minden lótás-futás és csak a hámozatlan uborkák a megmondhatói, a szakadatlan készségeskedés miért nem csiszol apokrif köveket…
- Irgalom, irgalom! – kiáltott fel ekkor a fakír, aki elmulasztotta megöntözni a sírhanton békésen legelésző, csőrepesztő, kékesen villogó kokárdákat.
- Te is csak egy lábatlan füles vagy! –vetette oda neki foghegyről a kenetlen gombolyag pesszimista üllője.
És ő ott állt és talán túlzottan is elkomolyodott: - hát melyik ultimátum képes arra, hogy rövidzárlatot okozzon a csörgővisszhang cölöpöket izzasztó, fiskális zenéjében? –tette fel magának a lehengerlő kérdést.
- Maradj meg tőzeglápnak, fordítsd élére a hajhullást, szopd egy bonbonokkal ékes csatornapatkány izgató mellbimbóját, a hullás peckes májfoltja várhatóan majd megjutalmaz érte! – kötekedett a tengeralattjáró.
Ennyit a babérokról, ennyit a csepp szűrőjű kerekdedségről…
És ahogy tanácstalanul ott állt, egy gondozatlan sírhant szélén, rendesen könnyekre fakadt.
Ezalatt hóna alatt a puma szokásos vizitjét végezte.
- Ti időtartamok, kormányt ragadjatok, különben a dugasz spanyolnáthája kalandvágyó mechanizmust fertőz!
Vonjátok felelősségre a narancslé kertész csótányait, mivel a hiány ércfaragó és az a megátalkodott fakír elmulasztotta komposztálni a légyirtó káposztabambulit! – ez volt a haldokló öregcsont utolsó, bölcs utasítása. A sírhant eközben folyamatosan nevetgélt. – Ki tiltja meg nekem?
- Ki tiltja meg nekem? – ismételgette.
- A tárogató, ami óriási pikkelyek között morzsolódó legenda! – dühösködött a fakír.
A gyufacingár pedig, aki eddig hallgatott, egyszerűen ráfröccsent a privát közösködés pőre hangárjára, mitől a kalapácsvető tréning kiérdemesült pátosza berezelt.
- Zsírpacnik, ott lebegjetek, ahol a farkasmag aktív, ahol a kriminalisztikai sajtológépek gyógyíthatatlanok! – a mélyből felmerült egy tengericsikó, ő nyerített ilyeténképp.
- Gyertek közelebb, ti halhatatlanok, oltsátok el a mécseseteket, mert bizony ostrom alá került a véletlen sóhunyásnyi csalétke. Ki mérgezte meg az elvonókúrát? A grillezett százalék? Ki fog ezután hinni a fakír csodatévő erejében?
A nedves mohák hátraarca kilincs egy kazamatán, s akit a népvándorlás lidérce szorít, nem nyerhet bebocsátást az évelő növények közé! –és ahogy ott állt, akár egy próféta, feltartott kezekkel, ivadékai feltűzdelt érmű, messze hullámzó evidenciákként átlépték azt a sorompót, ami egy lámpa hatásfokába volt bebugyolálva...
- Hiába, nyelni muszáj, akkor is, ha azok a gézengúz, bolondságokra vetemedő ákombákomok néha felberregnek a gúny töviseiben! – fakadt ki a fakír.

a szomszédom melinda, hatvannyolc éves, ősz, hosszú hajú férfi.

valószínűleg magányos, ellenben jó zenét hallgat. ízlésesen öltözködik, éjszaka meztelenül napozik.

***

magamra zárom az ajtót.
nem tudom meggyújtani az olajlámpát.
a lehetőség semmivel sem különb, mint a lehetetlen.

nyomaim, mint lassan kortyolt tea gyűrűi a csészében.

időnként demotiváló szájszag keveredik a kellemes duna-szagba. balról hozza a szél.
a sarokban megszívódva hallgatnak a lécek.
a gyertya mellettem az utolsó fényjeleket adja le. felfoghatatlan, amit üzen.
az ablakra nézek: még látnám, ha bepillantana valaki.

***

éber vagyok. csak ilyenkor, közvetlenül elalvás előtt hiszek magamnak.

***

éjjel a dunán nagy, külföldi hajók érkeznek. hallom a hullámverést és a motorzúgást. üdvözlő dudaszót küldenek.