És a zenész végül elhantolja a zongorát – a hold fényénél dolgozik, feltöri a kemény földet az ásóval, és szórja, egyre csak szórja a rögöket a hangszerre. Ahogy fekete föld darabkák pottyannak a fehér billentyűkre, halk zene – mint éji kísértet – száll fel az éjszakában, suhan végig a városon, les be az ablakokon, és elkeveredik az emberek füléből felszálló lila álomköddel.
– Éjszaka megálmodtam egy dallamot – mondják majd reggel egymásnak az ébredők, egyedül a zenész képtelen már felidézni magában szólamokat – ül csak otthon, a lábán száradó sarat figyelve, amely lassan a konyhakőre potyog, s amit később felkap majd az ablakon beszökkenő könnyed, reggeli szél, hogy a város fölé fújja, ahol sötét felhővé alakul, s mikor esni kezd, hangjegyek potyognak a járókelők nyakába.
A világ kottalapjai, egy temető mint szünetjel: fekete fátylak hullnak le idős asszonyok fejéről, és varjakká válva a parkba suhannak, hogy feltúrják a szétszórt városi szemetet. Az egyik gyémántot lel – megcsillan csőrében, majd lenyeli, és rögtön csodaszép fiatal lánnyá változik. Meztelenül lépdel végig az utcán, hosszú barna haja körbelengi testét, léptei valósággal megolvasztják a betont. Egy ajtóhoz ér, csenget, és a zenész végül beengedi a házba: hosszan szeretkeznek, nyögéseik dallamként kavarognak a lakásban. Eközben a temetőben már aprócska fehér férgek fúrják be magukat az elföldelt zongora testébe: éhes kör alakú szájukkal lassan elrágnak minden húrt, s felfalják a billentyűket.
– Éjszaka megálmodtam egy dallamot – suttogja az ágyban fekvő lány a zenész fülébe, de annak a szeme sem rebben, csak amikor dúdolni kezdi neki, akkor sikolt fel: – De hiszen ezt én írtam! Hol hallottad ezt a dalt?
A lány nem felel, csak dúdolja tovább, a zenészre pedig fuldokló köhögés tör rá. Ahogy tenyerével takarni próbálja a száját, a marka hirtelen megtelik felköhögött férgekkel: aprócska, fehér, tekergő kukacok potyognak ujjairól a padlóra. A lány rögtön fekete tollakat növeszt, hosszú csőrt, és elkezdi felcsipegetni a földről a nyüveket.
– Hagyd ezt a dalt! Kérlek! – esedezik a zenész, tovább köhögve, de a varjú kérlelhetetlen: egyre csak ugyanazt a dallamot károgja, miközben vadul kapkodja a sok férget. Valahányszor a földhöz koppan kemény csőre, ismerős hang zendül: mintha csak leütötte volna valaki egy régi zongora billentyűjét.