Botjára támaszkodva, tarisznyákat okád a hatujjú ember. Agyat zabolázó peteérés a délelőtt, s a csibefasírtok az utcán, a lelátókon gyülekeznek. S a tarisznyák jósolnak: – Nemsokára a szürcsölés retesze fog a párkányokra könyökölni. 
A tengeri szivacsok pánikiszonya a fövenyig ér. Az arborétum felfedi a gerillaháborúk kilétét, s a csökkent képességű töltényhüvelyek majd rókalyukat növesztenek, onnan nyújtogatják decibeljeiket!
A csibefasírtok a fejüket rázzák:
– Nem!
– Nem!
Ekkor a ketchupos dobozok a hűtőszekrényben nagy ovációban törnek ki és zsonglőrködésbe kezdenek. Vad csimpaszkodások, kaparászások… Egy férfi megkeresi a zaj forrását. Kinyitja a hűtőszekrény ajtaját, amin hegesedésnek indult ujjak sorjáznak elő. Még magához sem tér meglepetéséből, amikor a felesége berobban a konyhába, s az egyik kihúzott fiókból étkezési alkalmatosságokat hajigál a férfi fejéhez. Kanalak, villák puffannak a falakon is.
A férfi nem győzi kapkodni a fejét és az égvilágon semmit se ért.
– Mi a baj? – kérdezi.
– A cipzár felhasadt! – az asszony keze motollaként dolgozik. – A cipzár felhasadt, s a sivár kontaktlencse kibolyhosodott  az almák pillérein!
A férfi simogatást akar kezdeményezni, ám az asszony hisztérikusan elhárítja. – Hagyjál!
De ezzel még koránt sincs vége: a tömeg kinn felhördül, a csibefasírtok leugrálnak a lelátókról, az utcán csoportok képződnek, súgnak-búgnak, végül összetömörülnek egy megtermett alak körül.
– Törjétek el, morzsoljátok szét mind a tizenkét ujját! – hangzik zabolátlanul. S győzelmi mámorukban végrehajtják az ítéletet. A táltos üvölt, szentségel, közben senki sem veszi észre, amint meteorisztikus kacsok nyúlnak le az égből.
Hirtelen minden elcsitul és mindenki lehiggad: a meteorok immár sűrűn záporoznak… A kiokádott tarisznyák zarándoklatot hirdetnek, ki-ki a maga módján.