Hétfőn hajnalban, még teljes sötétségben, világítást aggattak fel a kopár telek minden szegletébe, aztán hozzáláttak. Pontosabban, a fiatal férfi. Az öreg, egy színes csecsebecsékkel teleaggatott kerekes alkalmatosságban ült, onnan mutogatott és magyarázott neki. Hamuszürke, időtlen arca volt. Hevesen gesztikulált. Kért valamit, aztán kisvártatva annak az ellenkezőjét. Néha üvöltözni kezdett és össze-vissza rázta ökleit. A fiatal férfi nem szólt semmit, csak tette, amit az öreg mondott. Egy nő is volt velük. Úgy járt-kelt, alig neszezve, mint frissen serkent forrás a hegy sziklái között. Vizet és ételt vitt a fiatal férfinak, odébb tolta az öreget, ha az intett. Megállás nélkül dolgoztak. Végül szombaton éjféltájt elkészült. A komor szürke mögül halvány elégedettség derengett át az öreg arcán, ahogy nézte a frissen felhúzott szerkezetet. Vasárnap még üldögéltek, beszélgettek. Estefelé összepakoltak és elmentek. A fiatal férfi egy napon váratlanul megjelent. A szekercét övébe dugta, a szegeket a szájába fogta és felmászott az építményre. Oda, ahol a mester és a keresztgerenda találkozik. Valami kilazulhatott. Mikor végzett, eltűnt. Azóta sem tudja senki, miért húzták fel. A gyerekek imádják. Hatalmas, rengeteg benne a zegzug és teljesen üres. Ideális a bújócskára. Falaira minden nap újabb firkák kerülnek. A szokásosak. Szeretlek Jani. Kati hülye. Kis mondókák, mint, csipke, csipke, csipke, csipkebokor fája, a mi tanítónknak lyukas a gatyája. Szamár, aki olvassa, birka, aki nézi. Ilyenek.