Tudok szakítani.
Éppen akkora erővel
rántom meg a zacskót,
és épp olyan gyorsan,
amennyire muszáj.
Perforációnyi szisszenés,
hirtelen zacskóhalál.
Gyors, szakszerű, zacskóisten vagyok,
egy nagy bevásárlóközpontban.

Hosszú folyosó vitt hozzá.
Korhadó fák strandpapucsban,
kongó lépteim zaja, varjúsereg
rebben szét a nővérpult fölött.
A végén volt, jobbra, az utolsó ajtó.
Hónapokig jajgatott búcsúének
néma mintái a falakon.
Havas placcra dobott tépett zacskó.
Nagyanyám még a rolnin lógott.
A perforáció egyetlen fogacskája
harapta utolsó erejével az ittlétet.
Orgonát adott kezembe és
kabátként engem öltött magára
a halál angyala aznap. Fölötte álltam
a virággal és szólítottam. Feleszmélt,
megzörrent, tán megismert.
Később értettem, már csak engem várt.
Az orrához emelt virág, szeme
nagy blendével egy utolsót exponált,
a sárguló mennyezetet vitte magával,
már odaátról mélyet szippantott az
orgona mély lila illatából, és a perforáció
utolsó fogacskája ernyedve elengedett.

Tudok szakítani.
Éppen akkora erővel
rántom meg a zacskót,
és épp olyan gyorsan,
amennyire muszáj.
Gyors, szakszerű,
zacskóisten vagyok.