1

A kertben ülsz, és a felhőket figyeled. Egyszer csak egy lakatlan sziget úszik át az égen, egy hajótöröttel, aki egy pálmafa alatt gubbaszt, és a szakállát simogatja. Kiáltasz neki, hogy ugorjon csak, majd te elkapod, és végre valahára szabad lehet. Meglepetésedre a hajótörött ugyanezt kiabálja vissza.
A sziget végül elúszik. Marad mindenki a helyén.

2

Egy óriási fáról koporsók csüngnek. Valahányszor megérik egy, a földre esik, és valahol a világban holtan esik össze valaki. Épp a sajátodat figyeled, még éretlen, még zöld. De ma is megöntözöd a fát, hogy egyszer szépre érjen. Persze, a legszívesebben kivágnád, de hiába; születése napján nem fejszét, hanem locsoló kannát adnak az ember kezébe.

3

A szomszéd lakásban élő pár veszekedésének hangjára ébredsz. Egy poharat tapasztasz a falhoz, és hozzá dugva a füled hallgatózol. Megunod, elveszed a poharat, a szomszédok pedig azonnal elhallgatnak. A veszekedés zajai viszont tovább keringenek a pohárban, amit ijedtedben a falhoz csapsz. A fal szilánkokra törik. És ott áll egy néma pár, vadul gesztikulálva, követelve vissza a hangját.

4

Régi Írásaidat kupacba gyűjtöd az udvaron, majd meggyújtod. Figyeled a lobogó tüzet, és azt a néhány parázsló pernyét, amit a ház felé fúj a szél. Későn eszmélsz - a ház kigyullad. Sietsz, hogy mentsd az új írásaidat, de a lángok utadat állják. Leülsz hát az udvaron, és merengve figyeled, ahogy betűket ír az égre felszálló füst. Mondatokat, amiket mindig is le akartál írni.

5

Minden nap ugyanaz: reggel kelsz, a lábadra húzod az árnyékod, és elindulsz. Este, lefekvés előtt veted csak le, és miközben kiteríted, szomorúan nézed, hányan megtaposták ma is.
Minden nap ugyanaz: reggel az árnyékod felhúz a lábára, és nekiindul. Este húz csak le magáról, és miközben kiterít, lemondóan figyeli, mennyit gyűrődtél egyetlen nap alatt.

6

Sétálsz az utcán, és egyszer csak rivalda fény világít meg. Még láthatatlan dobok is feldübörögnek, mintha valaki valamiféle attrakcióra számítana tőled. De te csak állsz ott, értetlen arccal, és fél perc várakozás után végül lekapcsolják a fényt, te pedig rájössz, talán életed nagy lehetőségét halasztottad el. Lógó orral sétálsz tovább, felhőként egy testetlen közönség fújolása kísér.

7

Tintahalak érkeznek az öbölbe, lerakni a tojásaikat. A parton fiatal párok kéz a kézben nézik végig, ahogy az állatok az iszapba fúrják magukat, majd a fiúk a habok közé gázolva egy-egy, a víz aljáról felszedett villanykörtével térnek vissza. Amikor átnyújtják a kedvesüknek, a körte felizzik, és akiknél nem, azok most a parton ülnek, és szomorúan nézik a vizet. Hamarosan itt a dagály, és meg kell fulladniuk, míg a háttérben a többiek - mintha csak hullámok csapnának össze - szeretkeznek.

8

A zenész végül kiszalad a hegyoldalra, és mélybe veti a hegedű húrjait. Ahogy zuhannak a szálak, hirtelen madarak pompás hada érkezik a semmiből, és hulltában elkapnak egy-egy húrt. Csőrükben a fémhuzalokkal térnek vissza fészkükre, ahol már éhes fiókáik várják őket. Mohón nyelik a szájukba adott hosszú húrokat, és amikor csillapodik végre éhségük, gyönyörű énekszóba kezdenek.

9

Reggel beteglátogatók érkeznek, nedves kabátjaikat levetve lépnek a szobámba, és letelepszenek az ágyam mellé.
- Ez valami tévedés lesz - mondom. - Én nem betegedtem meg.
De hiába kelek ki az ágyból, ugrálok egy helyben, meggyőzni az egészségemről őket, lehetetlen. Kimerülve az erőlködéstől végül visszafekszem, és hagyom, hadd siránkozzanak fölöttem. Csak akkor rándul össze a gyomrom, amikor olajjal kezdik kenegetni lehunyt szemem. Ráeszmélek, hogy épp az utolsó kenetet adják fel.

10

Kriksz-krakszot firkálsz a füzeted sarkába. A toll-gombolyag felemelkedik, és egyenest az égig repül, ahol viharfelhővé változva dörögni kezd. Elered az eső: vízcseppek helyett betűk hullnak az égből. Unott arccal figyeled, ahogy lassan megtöltik az előtted fekvő füzetet.
Hamarosan betelnek a lapok, de a vihar csak nem akar alábbhagyni. Micsoda szóáradat! Fejeden átcikázik a bizonyosság, hogy bele fogsz fulladni.