1: prológus
 

A város emeletes házai a betonra hullajtják sárga leveleiket: szétfröccsent okker-pöttyök és csorgatott tempera. A gyárkéményekből üdvözlő szellemként kiszökkenő novemberi köd, afféle fodrozódás tejben. És ott az utcán egy hajléktalan; talán mindene megvan itt, csak egy menyasszony, csak egy menyasszony kellene még, akivel megoszthatja királyságát. Így hát egy vödör szurok fölé hajol: piszkos keze a fekete moslékba túr, majd varjakat formáz belőle, és felengedi őket az égre. A madarak kemény csőre pedig feltépi egy gomolygó felhő bárány-testét. Megered az eső, minden csepp egy városlakó arca. Tojásként törnek össze a földön.
 

2

A fiú széttárja most a karjait, mintha csak a várost készülne átölelni. Ujjai a szmogban áztatott levegő kérgét kaparják – körme alatt barna félhold hízik: a városlakók valaha útjára bocsátott sóhajainak teteme.
A lány most – a város másik végében – széttárja karjait. Mintha csak a világot készülne gömbölyű mellére húzni. Ujjain festéknyom: sárga, zöld, piros, kék meg fekete. Az ablakon kihajított régi gondolatok és érzések szivárvány-cseppjei: a fiú széttárja most karjait.
Az öröm az zöld. Piros, amikor szeret a lány. Kék, amikor a fiú téli éjszakákon kihűl. Teste törött váza, a lélek afféle kihullt virág. Fekete, éj-fekete, amikor mozdulatlan minden érzés. S a fiú széttárja most a karjait.

A lány saját karjainak ölelésében; a városon túl.
 

3

A lány most aludni készül: kinyitja kedvenc könyvét, megágyaz magának a sorok között. Párnáját egy olyan szóra fekteti, ami a leginkább jellemzi ma esti gondolatait. Egyszerűen magára húzza a legszebb mondatokat – s fiatal testének domborulatait hűséges plédként veszik fel az író gondolatai. Így alszik el.
Mindeközben a szerző álmatlanul hánykolódik odahaza a saját ágyában. A párnájában lévő golyóstollak nyomják a halántékát.
 

4
 

A hold, a hold az gombolyag: a fiú legöndöríti és sárga fény-szállakkal csavarja be az alvó város testét. Valósággal gúsba köti, hogy moccanni se bír. A sárga a hódolat színe. De kövér csigaként vánszorog a reggel. A Nap sugarai leperzselik a házakról ezt a kötelet, és a fiú is elindul haza.
 

5
 

A fiú. És a lány. Kéz a kézben sétálnak a parkban. Ám ekkor sötéten kavargó varjú-felhő bukkan fel a fák fölött. Lecsapnak: karmukat a lány ruhájába akasztva a magasba emelik, és károgva eltűnnek vele a horizont keskeny vonala alatt. Hátul a legkisebb varjú száll, csőrében menyasszonyi fátylat tart, mintha csak a béke zászlaját lengetné, majd végül ez is eltűnik.
A fiú egyedül; leül és sír. Könnyei tollakká változnak. Éj-fekete tollakká.

A novella az Amúgy című irodalmi folyóiratban jelent meg először.