Akkoriban rúzsfoltos üvegpohárként éltem,
kávéházak teraszán és vártam
mikor töltesz végre belém valami
sűrű vörös levet,
nem csak ezt az átlátszó löttyöt,
de végülis nem jöttél,
úgyhogy elcsábítottam az összes szőke porcelánt.

Egy nap bejött az embertelenség,
alacsony volt és jóképű,
biccentett, levert, majd berúgott az asztal alá.

Szombatonként bált rendezett,
ott volt az összes érzelem szép ruhában,
a hűség rendelt egy hosszú lépést
és megkívánta a csalódást,
a szerelemnek
minden tudatosság nélkül
bukott orosz költők lerajzolták,
a nemlétező jövőt.

Phszichopata társam a tengerbe rohant,
azóta csak mint phszichoid hipster,
hangsúlytalan névmás,
járom az utcákat,
igazságot megyek keresni,
csapzott hajam szemembe lóg,
úgy nézek a szemében annak,
akit utál a világ,
ezért ő is utálja saját magát,
de én megtalálom benne világomat,
és kezet nyújtok
tükörképem árnyékának.