„Az álom életszükséglet, főleg a művészeknek / mégpedig annál az egyszerű oknál fogva,hogy az álom nem pihenés, hanem narkózis az érzéstelenítés nélkül töltött ébrenlét után.Az ember nem lehet éjjel-nappal magánál…” Manuela Gretkowska Metafizikai Kabaré

1.

Fogom a kezét a párkányon át.

Kiszakadnak a valaha volt szocreálzöld ablakrács elbóbiskolt rozsdaforgácsai jól megszokott helyükről, és szélesen mosolyogva hullanak alá a másodikra. Fogaik közt boldogság-légáramlatok süvítenek vissza felém, nézem, hogy magatehetetlenül zsibbadnak el fröccsöntött pillanataim, amelyeket előre megvettem már a benzinkúton. Néhány muskátli piros levele is megszédül, és tudom, hogy ezt A. nem szereti, úgyhogy szólok neki, hogy most már másszon vissza. Kérdően néz rám azokkal a nagy bárány szemeivel. Végül szót fogad, és magától felkapaszkodik a párkányra, aztán összesűrűsödik, és átpréseli magát a rácsokon. A zuhanyzó felé tart. Elnézem meztelen testét, hosszú, kecses lábait, ahogy végigvonul a szobán, és arra gondolok, még mindig milyen jól néz ki, így szülés után is. Hallom, ahogy csobog a piros víz a zuhanytálca érdes felületén.  Persze mániákusan ügyel testének tisztaságára. Még az ilyen viszonylagosan jelentéktelen alkalmakkor is, amikor látogatóba megyünk a rokonsághoz. Álcázott boldogtalanságba eregetett családi viselkedésterápia, idillkurzus havonta legalább egyszer. Ahogy az elvárható egy ilyen fajta családból származó lánytól, mint A.

Megpróbálom hasznossá tenni magam, mert tudom, hogy mindjárt kitör a balhé, ezért inkább felöltöztetem B.-t. Nem megy egykönnyen, hiszen jól tudjuk, hogy az ilyen három éves testek mennyire kezelhetetlenek.

A fürdőszoba ajtajának sekélyen futó fénycsíkját egyszer csak megtöri két folt, amelyből előbújik egy-egy fehér nyúl - még jó, hogy nem túl kövérek - és tompa muszogással elfut a konyha felé. A. kilép a fürdőből, és sietős öltözködésbe kezd. Mindjárt ebédidő, és ilyenkor még segíteni is illik a nagyinak az előkészületekben. Megnyom hát egy gombot a falon, és az idő másfélszeres sebességgel kezd haladni. Tisztára még párhuzamos keresztcsíkok is vannak, mintha videoszalagot pörgetnénk egy ’88-as Siemens lejátszóban. Jómagam is felállok hirtelen, és a tükörbe nézve megigazítom hárommilliméteres hajamat, miközben arra gondolok, mennyire le van játszva már százszor ez a nap is, hogy csak úgy húzza a szalagot. Előre látom a szokásos erőltetett kézfogásokat, bárgyú mosolyokat hogyvagypetikém? - mindenki bólogat, a csirke közben megsült.

Remélem a kutya időközben megdöglött legalább, mert különben nem tudom, hogyan jutok el a verandáig. De lám, A.máris üzemkész állapotba hozta magát, bespricceli a melle közét a Bvlgarival, és kezembe nyomja a kocsi kulcsát. Lehajtom a maradékSztolicsnajámat és rászánom magam, hogy végigcsináljam ezt a vasárnapot.

Odalent a sebváltónál már izgatottan sorakoznak a szivárványszínű karácsonyfák, hogy újra hintázhassanak egy jót, és én meg is szerzem nekik ezt az örömet. A.-nak meg azt, hogy már megint úgy teszek, mintha élvezném az egészet, persze majd barátságosan elbeszélgetek mindenkivel, és úgy teszek, mintha érdekelne az, hogy mi van velük. Ó igen, és persze a sporteredmények. Meg, hogy mennyire elromlott az idő a hétvégére. Vajon lesz eső? Az ablakpárkányon egymás hegyén-hátán birkóznak a kivénhedőben lévő cigarettacsikkek, aztán a győztes lesz a mai hamukirály.

Természetesen már azon összeveszünk az első sarkon, hogy milyen zenét hallgassunk. Naiv nőies megfontolásból az olyan elkerülhetetlen slágerekre szavaz, amelyekből folyton csöpög a nyál, sablonosra untatott szöveggel, üzekedő semmitmondással, míg én ostobán éneklem vele a közhelyes szólamokat. Látja rajtam, hogy nem élem bele magam túlságosan, ezért a vasúti kereszteződésnél már meg az a baj. A nagykanyarban felveszünk egy stoppos gyerekülést, ami pont jól jön, mert így legalább bele tudjuk rakni B.-t, aki közben szintén az idegeimre megy folytonos hiszti-granulátumaival. Át a felüljárón lenézek az autópályára és látom, ahogy zebramintás pályamunkások festenek fel fehér festékes pamacsaikkal nyúl sziluetteket az elválasztóvonal helyére. Mindjárt megérkezünk.

A falu határát jelző meggyötört helységnévtábla fejét vakarva hőköl meg jöttünkre. A kopott kiskapu előtt lelassítok, és nagy levegőt véve kihúzom a gyurmapuha slusszkulcsot. A kerítés rácsain át pasztellkukorékolt kutyanyál ellipszisek pankrációznak a motorháztetőre.

Az eb, láthatóan még él, úgyhogy sietősen hozzátapadok a veranda falához, magam előtt tartva B.-t védekezésképpen, de még így is több ízben belemar az 501-es Levi’s-embe. Mégis sikerül valahogy eljutni a bejárati ajtóig, amit igyekezetemben majdnem rácsapok A.-ra, pedig nem hiányzik most egy orrműtét finanszírozása.

A szűk bejárati folyosóról - ami az ilyen régimódi parasztházaknál egyébiránt gyakran előfordul – betoppanunk a konyhába, ahol már javában piknikeznek a zsírszemcsék a plafonon. Állott rántott húsos olajszag prüszköli ki magát a hatvanéves gázrezsó szülinapját ünnepelve. A rozzant bútorelemek szemöldöküket felvonva tekintenek ránk, új jövevényekre.

Nagyi a megbántott konyhakő mozaikkockáin táncol, és persze most sem ismer meg. Nekem támad a botjával, és segítségért kiállt. Az utánam beeső A. minden erejét latba vetve próbálja megállítani, miközben én a csapásai elől lehajolva megállapodok egy vonalban a telázsin székelő házimacska álmos szemével. Mire a szomszéd szobából odacsődülő rokonság nagy része a konyhába érkezik, nagyi már túl van a nehezén, és kiszáradt, vén ajkaival csücsörít balról. Egyél valamit fiam. Inni? Sört? Nem iszom, vezetek mama. Van alkoholmentes is. Na persze. Egyél már.

A faliórán felkunkorodik a nagymutató, és szájba veri a kisebbiket, mire az sírva is fakad. Bekapok egy csirkealsót csak a békesség kedvéért, mire két mézes krémes pimasz kuncogásba kezd. Bemutatok nekik.

A main hall-ban már folyik a velős eszmecsere. Miután a felduzzadt rokonság mind a nyolc férfi tagjával kezet ráztam, leülök a legkevésbé fárasztó mellé, és meg sem szólalok. B. elkezdi kergetni a macskát, amely megrémülve ugrál ide-oda a konyhában, s néha hozzánk is beszalad. A. megcsoffadt unokanővérével, C-vel cseveg, aki a második baba előnyeit ecseteli. Anyád.
 

D. jóízűen vedeli a sört, minek folytán időnként a szája is habzik, hiába a szájkosár. Pedig ő belvárosi zsaru volt, tudhatná. Hitler-bajusza a megtévelyedett rendőrfaj egyedi vonása, mely óhatatlanul kiütközik modorán is. Melodrámákat mesél az életéből, én meg az erkélyen lévő marihuánabokromra gondolok. A társalgást E. lelkesen hallgatja, annál is inkább, mivel rendőrhallgató az egyetemen. Nemsokára őrmester lesz. Folyik a nyála kifelé a szájából, ahogy figyel, én meg őt figyelem, ahogy figyel. Néha odapillantok B.-re is, aki épp a kandallón mászik felfelé, pedig tudtommal nincsenek is hüllőkezei.

Az ebédkatonák tartalékosai épp most másznak fel a Matyó hímzéses terítőn, én meg egyre jobban kezdek izzadni az élőhalottak között.

Menjünk ki rágyújtani. Menjünk. F. már kint áll, és lihegve vár minket, ő „A” dohányos a napi két dobozával. Hétvégén még elszántabb, mert akkor a család elől menekül ötpercenként a verandára. Unja az egészet. De nem tesz semmit. Csak szabotál.

A neonzöld szemű újfullandit bal kezemben egy seprűvel tartom vissza a folyamatos támadástól, miközben rágyújtok egyStuyvesant-ra. Ekkor van az, hogy tüntetésképp megérkeznek társaságunk jól szituált hölgy tagjai is, hogy perceken belül megkezdődhessen a vita a nagy temetőbe kimenésről. A szokásos sztori. Ki visz kit, mikor, akkor most hány szál virág legyen. A zsivaj percről-perce csak fokozódik, ahogy a konyhafolyosó kiöblögeti magából A.  kikívánkozó rokonságát. A fejemben folyamatosan aFinal Countdown dallama forog körbe és körbe megállás nélkül. Olykor csakugyan a legelképesztőbb hanghullámok tapadnak rám levakarhatatlanul egész nap, újra meg újra becsusszanva koponyám parányi kis lékein. Ez a végső visszaszámlálás a születésem óta tart.

A délutáni parasztpiknik lassacskán egy megyei szintű népgyűléshez hasonlít, és én pont ott állok a közepén, a nagy tölgyfa tövében.

Már senki nem veszi észre, amikor az orvul rám leselkedő dögnek arzént szórok a kabátzsebemből. Megelégedéssel nyugtázom, hogy perceken belül rózsaszínül habzó szájjal elvonul a disznóólak irányába. Próbálom hasznosan eltölteni az ily módon megfeneklett időt, ezért jómagam is hátranyargalásztok a kertbe, gyűjteni ezt-azt az esti vacsorához. Lássuk csak: petrezselyem

~jó lesz a tejszínes garnélához előételként ~

De ahhoz kell még fokhagyma is. És íme.

Kapor:

~ma esti főételünk a lazac kapros burgonyával~

Ezek az újkrumplik is megfelelnek.

Az udvar felől újból felsüvít a vénasszonyok sakálüvöltése, F. az 5745. cigarettáját nyomja el a kerti  konyha falán. Ijedten összenézünk, majd elfordulunk egymástól, tudván, mi valahol hasonlítunk egymásra. Kilógunk a díszes kompániából, vagy legalábbis szeretnénk. Az idő mindkettőnk számára lajhársprintet vág le ezen a délutánon. De végre történik valami.

Kivonulás a temetőbe.

B. összefutkossa a sírok közti gereblyézést, aztán rá is lép egyre, minek folytán velőtrázó ordítás szakítja félbe a temető áhítatos csendjét. Fekete ruhás öregasszonyok kurvaanyáznak a harmadik sorból, és elkezdik felölteni dzsúdós szerelésüket. Letesszük a virágokat, és nem nézünk a szemükbe. Időputtonyos elmélázás a sírok felett, óhatatlan meghatódás. A. megpróbál sírni, de nem sikerül neki. Tovább biztatom.

Na ezt legalább gyorsan megjártuk, jöhet a vurstli.

Rögvest a temető melletti utcában helyezkedik el az évenkénti hagyományos Búcsú idejének sátorgarmadája, úgyhogy csak gyalogolnunk kell egy kicsit. A sarkon már megjelennek az első hazafelé igyekvő trákok, ahogy rovarszerű kezeikkel próbálják egyensúlyban tartani a holo - lufikat. Sok béna kisebbségi – gondolom, aztán rágyújtok egy Styvesant-ra. Elérjük a Búcsú helyszínét, ami egy félutcányi kirakodóvásár mindenféle kacattal: galaktikus jóskártyák, átionizált varázspálcák, használt kriptonit sugárvetők, ilyesmi. Csupa felesleges trák holmi, semmi humánus. De azért beállunk a sorba egy adag féregburgert enni, amihez mi más illene jobban, mint egy korsó epres sör. D. már meglehetősen spiccesen érzi magát, hovatovább jól lerészegedett, úgyhogy megpróbálom megtartani egyensúlyában, mielőtt rádől a japán céllövöldések pultjára. Sajnos mégis sikerül neki, ezért kénytelen vagyok leadni vele pár lézerlövést, különben a ferdeszeműek sértésnek veszik az egészet, aztán majd még jól szétvagdosnának a katanájukkal. Atyaég, D. milyen bénán lő, F. meg sem próbálja, a többiek meg wasabis – zöld teás pattogatott kukoricát majszolgatva röhögnek a virtuális körhinta melletti padon.  A. egy hatalmassencha levéllé változik, amint felhörpintem a második epres sört. Lövök néhányat F. helyett, minek folytán bezsebelünk egy plüss trák katonára mintázott babát. Legalább B. jól járt.

Mielőtt D. összeesne az utca közepén, elejét véve a problémáknak, kikísérem az autóhoz, és a többiekkel együtt visszafuvarozom a dédihez. A nap lemenőben, mire rátalálunk mamára a kertben, ahol épp elásni készül az ebet. Halványlila kerozint önt a tetemre, aztán begyújtja az egészet. Közben F. elszív újabb két cigarettát. Azt hiszem, ideje indulnunk, itt már semmi érdemleges nem történik. Nyálas jókívánságokat kierőltetve elköszönünk az időközben megköpült társaságtól, aztán irány a sztráda. B. elalszik még a felüljáró előtt, mint ahogy az várható is volt.

Mivel tudom, hogy ez esetben legalább tizenegyig fent lesz, hazaérvén felrántok egy fél kólacsíkot, hogy jobban menjen aLegózás. Mikor B. felébred, Pókember épp lenyomja a krokodilember Dr. Connorst a Cartoon Network-ön. B. izgatottan vetődik a világító doboz elé. Miközben A. laptopozni kezd, elvonulok egy kicsit maszturbálni, azzal az ürüggyel, hogy fürödni megyek.

Minden mikropillanat feltorlódik az elmémben, önző megrázkódtatás csurog rám, és én tudom, hogy ezt akarom mindenek felett.

A forró zuhany kissé felébreszt. A tus szirmaiból ömlő folyam felpezsdíti a bőrömet / bekenem magam mentás tusfürdővel alul is, hogy szinte csípjen. Rögtön utána még el is beszélgetek Mary Jane Parkerrel hogy jobban aludjak. Közben felteszek egy korai DijfSanders számot az elmélyülés fokozására. Egy Nyugat - NémetFaber Castell ceruzával felírom a noteszembe, hogy ne felejtsek el virágot venni holnap A.-nak a házassági évfordulónkra, miközben a fehér özvegy már totál beüt.

Na lássuk csak: felveszem kamerára, amit délután összeépítettem B.-nek a gyerekszobában, és elmagyarázom mi miért került épp oda, ahova. A mesekönyvek félig kilógva a polcokról tágra nyílt szemekkel kíváncsiskodnak a vállam fölött.

De végül akárhogyan is húzom, eljön a vasárnap esti nagymozi ideje, ami vélhetően most is egy-két éve látott blockbuster lesz. De lám, az Azumit adják: Aya Ueto csúcsformában. Csodálkozom egyet, aztán sietősen bebújok a paplan alá, és a fal felé fordulva magamba roskadok, miközben szanaszéjjel kaszabolódik fél Japán: újabb vasárnapot éltem túl.

(folyt. köv.)