lelkem égig érő súlya alatt megpuhul a beton,
tőled elindulva, önmagam elől menekülök
a város szürke vibrálásában, mely érdektelenül
lehalkított tévéműsorrá válik a háttérben,
reszkető tudatom vasárnap délutáni emlékek
kavicsait rugdossa a földön, míg el nem nyeli
őket mohón a kétely rácsfogú csatornafedele,
vérezve gurulnak előttem a végtelen járdán:
a bőröd szeplőinek lopva elképzelt érintése,
egy arcodra tapadó lehullott könnyű szempilla,
végzetes mosolyod az ablakon beúszó napfényben,
szemed mélységében tomboló zabolátlan vihar,
a szobád falainak titkos csendjében ott felejtett
gondolatok baljósan ringató, hazug nyugalma,
sötét visszhang marad belőlük mögöttem, az út végén
lépteim hang nélkül vesznek hófehér hiányodba
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.