basszák meg a lakótelepi akácok
a megfeketült néma játszóterek
meg az oxigéndús nyáréjszakák is
úgy álltam anyám ablaka alatt
csöndben és feszülten szimatoltam
mint egy róka
hallgattam a lélegeztető gépét
az egyetlen árulkodó jelet
amiből tudtam hogy itthon
van

„kiszólt egy hang hogy én menjek”
anyám lampion arca
fehéren úszott el hátrafelé
„tűnj el kisfiam”
a ruhákért sem engedett be
több mint egy évig
aztán felhívtam
úgy beszélt mintha mi sem történt volna
örült nekem és
nem értette miért nem kerestem soha
visszaköltöztem hozzá
fél évvel a halála előtt

egyszer felültem az ágyban
amikor épp azt mondta a szociális gondozónak
mi összejátszunk a húgommal
csak arra várunk hogy ő meghaljon már
a tükör alatt az előszobában
sokáig hevert egy könyv aminek
„sorvadj el” volt a címe