Üres füzetlapok fogócskáznak egy kihalt sikátorban. Az író a kukák mögött fekszik, üres tekintettel figyeli ezt a különös keringőt: mintha rég feledett írásainak - soha be nem fejezett novelláinak és le nem írt verseinek - a kísértetei keresték volna fel ezen az alkonyi órán, hogy az orra alá dörgöljék, halottak. Késő: ez a firkász egy golyóstollal egyenes vonalat vésett a csuklójára, így vágta fel képzeletben az ereit, s most valósággal tintát okád karja.
Csorgás betonon, kékbe fullasztott világ, keltett hullámok futnak végig az utcákon, és szigorú örvények születnek. Ennek a városnak meg kell halnia még ma este.
Egy rendező, aki felakasztja magát a kamerából kitépett sötét celluloid szalagra: torkán feszül egy színésznő több képkockából szőtt fénylő mosolya. A filmcsillag pedig - mekkora ostobaság; micsoda hülyeség! - egy ócska forgatókönyv lapjairól lefeszegetett betűket - a procedúrához egy fém körömollót használt - nyelt le, drága borral öblítve minden nyeletet. (A legnehezebben a kampós betűk - a,r,s,f, stb. - csúsztak, azokhoz két korty is kellett.) Kádban fekve az arcát melegítő reflektorfényre koncentrált, melynek forróságát még otthon is, munka után is érezte, míg nem hatni kezdett a betűkbe zárt keserű méreg; egy magányos forgatókönyvíró család-összedőlt keserve.
Kísértet-keringő sikátorban? Tenyerekről felfeszített élet-vonal? Stabil kis zsineg; van, aki még arra is fel akasztaná magát. Szilánkokra robbanó villanykörték egy halottas házban. Az ablakon szökkenő fény soha tetten nem érése.
- Minden ember boldogsága elfér a tenyeremben! - így kiált a levágott karú hajléktalan, majd befészkeli magát a kukák mögé, íróvá változik, és onnan figyeli a hiányzó végtagok sosem nyugvó kísérteteit, amint vígan, tintát izzadva szkanderoznak a sikátor szemétkupacán.
A vásznon végigcsorgó lélek. Egy festő köhög színeket holmi fehér lapra, miközben maga egyre áttetszőbb lesz. Végül néhány egymásra hajigált festmény marad csupán hátra: szivárvány kesergések, vagy sötét tónusba hanyatló tudat-bánat, amely talán némi lopott hangulatot kölcsönöz egy-két üres, halál-fehérre meszelt szobának.
(Nos... A legnehezebbek a kampós betűk, de csak velük foghatsz múzsát - így szól a fáma; néhány sorral lejjebb kiderül, mi ebből az igaz.)
A kottalapokról lemászó fekete bogarak felfalják a zenészt. Sikolya egyetlen hangjegy, utána műértők örült serege rohan – éhségük csillapíthatatlan, szájukból kilóg egy varangy ragadós, hosszú nyelve. (És van aki még arra is felakasztaná magát.)
A jó építész egyetlen ceruzavonással képes összedönteni a várost.
Szigorú örvények, és az ablakon szökkenő fény; soká kergetett reggel. (…r, a, s, f, j, á, c…)
- Amikor voltak még kezeim, csodaszép verseket írtam! - Egy hajléktalan végső vallomása következik. Piszkos homlok dől neki a hűs kuka oldalának. - De a verseim a körmeim alatt laktak. Valahányszor csettintettem, rím született. Most pedig már nincs mivel csettintenem. Ez hát a művészet halála.
Sóhajokból font végtelen éjszaka. (A kifogott múzsák vergődése a sarokban; testükről levált ezüst pikkelyek - ez kérem a költők mindenkori fizetsége.)
Amott. Amott egy csepp tinta a sarokban.
Egy író talán megsebezte magát?
Vers kél abból a cseppből, s nekiindul megkeresni a reggelt.