1
 
 Alul folyó, felül a híd, és a hídon – rezzenéstelen arccal, mégis, a száj-szegletben mintha a tegnap esti mosolyok kísértetei bolyonganának – áll egy lány: haját lágy szellő cirógatja, kék tekintete pedig valósággal feloldódik a lábai előtt hömpölygő szürke vízben, mely akár a szőnyeg, terül el előtte. A lány most papírcsónakokat hajtogat, és egymás után dobálja őket a hullámok közé. Micsoda kis flotta! Papírhajók csorognak most a horizont felé, a lány fehér zsebkendővel integet, s ajkáról leszakított csókokat dobál utánuk.
 Messze távolodik a híd, csak a hullámok loccsanása hallatszik és a gyermeksírás, amely a folyó felett afféle felhőként lebeg. Mert ha közelebbről megnézzük ezeket a kis papírhajókat, apró csecsemőket látunk a fedélzetükön: kis hurkás babákat, amint a hátukon fekve bömbölnek, rázzák tömzsi kis végtagjaikat az ég felé, szájukból pedig lélekként gomolyog elő a világfájdalom. Ostoba egy tréfa! Valaki aprócska papírcsákókat nyomott titokban a kis kapitányok fejébe, mintha csak elkeseredettségükön gúnyolódna.
 A tenyérnyi papírhajócskák, fedélzetükön az ujjnyi kis csecsemőkkel, lassan eltűnnek már a horizont választó-vonalán, talán a világ szélére érnek, s lezuhannak a mélybe, hogy elnyelje őket az örök sötétség. A folyó oly kegyetlen, de egyben oly kiszámítható is: zuhatagokat, megannyi örvényt és éhes halakat gördít a kis utazók elébe.
 Mindeközben – messze hátul – a lány még mindig a hídon ácsorog. Szemeit törölgeti a fehér zsebkendővel, majd kifújja az orrát, hogy aztán a zsebébe gyűrje, amikor megérzi, hogy egy kéz hátulról a vállához ér. Egy meztelen fiú áll mögötte, szorosan hozzásimul a lányhoz és lágyan csókolgatja a nyakát. Az pedig lehunyja a szemét, és feloldódik ebben az ölelésben: kellemes bizsergést érez, ahogy a fiú teste az övéhez tapad, s mosolyogni kezd, amikor valami keményet érez a fenekének nyomódni. Ekkor figyel csak fel rá, hogy a fiú halkan, magáról megfeledkezve egy ismerős dalt dúdol. A lány még sokáig forgatja a fejében ezt a dallamot, és csak később, sokkal később ismeri fel benne egy rég elfeledett tengerész-nóta hangfoszlányait.
 
 „A víz olyan széles, és nem tudok átkelni
 szárnyaim sincsenek, hogy magasra repüljek
 adj hát csónakot, amin ketten is megférünk
 és te is evezel majd, és én is evezek” *
 
 2
 
 Éjszaka, valahol az óceán közepén: a fekete víztükör mozdulatlan, szétszórva reszketnek rajta a csillagok. A tutaj, amin a fiú és a lány most szeretkezik, szinte mozdulatlan – néha imbolyog csak, amikor a fiú felajzva a vágytól erősebben lök a lányon. Bőrük fehér, valósággal világít az éjben; köröttük a víztömeg végtelen ölelő magánya. Gyorsuló levegővétel, a sóhajok egyre szaporább sora, és amikor a fiú élesen felnyög, váratlanul hullócsillagok indulnak meg az égen. A lány kikerekedett szemmel figyeli, ahogy a meteoritok az óceánba csapódnak tőlük alig néhány méterre, vonaglásba hozva a tutajt.
 – Fel fogunk borulni! – szakad ki a felismerés a lányból, a fiú pedig gyorsan legördül róla, és tanácstalanul néz körül. Figyeli, ahogy a vízbe csapódó ősi kövek sötét hullámokat csapnak fel a tutajra, hideg vízzel permetezve végig a bőrüket. De a tutaj kitart, és hamarosan a csillaghullás is abbamarad. Elcsendesedik minden, visszatér a mozdulatlanság. Ahogy telnek a percek, lassan a fiatal pár is elszunnyad egymás karjaiban.
 
 3
 
 EZ EGY LÁNY ÁLMA:
 
 A fiú és a lány az éjszakában úszik. Ajkaikról buborékok rugaszkodnak el, s messzire szállva tőlük rögtön csillaggá válnak. Fényük álmosan csorog lefelé. A lány egy tálban fogja fel a fényt, a fiú pedig kiissza a tálat.
 
 – Szeretlek – mondja a fiú, de hang helyett óriási buborék röppen ki a száján, amelyből fénylő galaxis születik; megannyi világító medúza foszforeszkáló egybefonódása.
 
 EZ EGY FIÚ ÁLMA:
 
 A fiú a tó tükrébe karcolta a lány nevét. (Szél támad.) Egy aprócska hullám úgy mossa le, mintha csak egy táblát törölne le valami kéz.
 (kötőjel) Krétapor szitál, Kökörcsinként esernyők nyílnak.
 (kitölt) Kóbor érintések vagy kifogott halak.
 Szájukban horogként görbül a tóba vésett név egy-egy betűje.
 (szél támaszt)
 A mélyben egy lány testének sziluettje: bőre kék, ajka fehér; utolsó sóhaja buborék, melyet most a tavi békák görgetnek kis zöld tenyerekkel a fiú elé – mint egy tóba írt mondat végi írásjel, talán csak kijelenti a halált(?). De szél támad, s egy aprócska hullám ezt is elmossa: vannak szavak, amiket hiába is vonna vissza.
 
 4
 
 Az éj vakolata lepereg. Ébredés. A felkelő nap vérszínűre festi a tengert. Először a lány nyitja ki a szemét, és figyeli, ahol le és felemelkedik a fiú csupasz mellkasa. Miközben ezt nézi, halk dúdolásba kezd. Valami régi, valami elfeledett dal ez. Foszlányok talán a gyermekkorból?
 
 „Nem tudom, hogyan kell süllyedni vagy úszni” *
 
 Ám ekkor váratlanul elcsöndesedik; valamire figyelmes lesz.
 – Hallod? – suttogja a lány, és könyökével finoman megböki a szendergő fiú oldalát. – Hallod te is ezt a hangot?
 A fiú – mintha csak tettette volna eddig az alvást – rögtön kinyitja barna szemét, és hegyezni kezdi a fülét. Igen, ő is tisztán hallja: valahonnan keserves sírás hangja érkezik feléjük.
 – De honnan jöhet? – kérdezi térdeit átkulcsolva a lány.
 A fiú feláll a tutajon, és tenyerét ellenzőként a szeméhez tartva a vizet kezdi kémlelni. A lány egy pillanatra megmosolyogja a fiú combjához csapódó reggeli erekciót, majd ő is a tengert kezdi fürkészni. Furcsamód megnyugtatónak találja már ezt a sírást, míg a fiú szemében egy pillanatra félelem villan.
 – Onnan! – Mutat a fiú az óceán egy pontjára, ahol különös buborékok érkeznek a felszínre. Valahányszor kipukkan egy-egy ilyen buborék, csecsemősírás hangja tölti be a levegőt.
 
 5
 
 A tenger mélyén óriási kagyló nyitogatja hatalmas száját, buborékokat köpve a felszínre. Ahogy a buborékok szétpukkannak odafenn, gyereksírás hangját hallani egy-egy pillanatra. Ha jobban megnézzük, a kagylóban egy csecsemő fekszik. Hamarosan két búvár – egy fiú és egy lány – érkezik, hogy a felszínre hozzák a gyermeket. A fiú háta mögött egy titokban kihúzott tengerisün tüskéje; a lány ebből persze mit sem vesz észre.
 A lány szorosan magához öleli a gyermeket, a fiú pedig szorosan magához öleli a lányt: körülöttük medúzák lassú ringatózása, végtelen kék béke, buborékba fúlt szavak sziluettje. Majd a felszínre törnek: a gyermek diadalmasan felsír, hangja messzi-messzi száll a hullámok fölött.
 A lány talán kacagni készül, ám hirtelen elkerekedik a szeme, amikor látja, hogy a fiú mélyen a gyermek testébe szúrja a rejtegetett tüskét, a csecsemő pedig – akár csak egy illékony buborék – azon nyomban kipukkan. A lány szemeiből sós víz fakad, amely tovább duzzasztja az óceánt.
 – Ne sírj! – kéri a fiú, átölelve a lányt, de az ellöki magától a párját. – Gyere vissza a tutajra!
 – Minek? – szipogja a lány.
 A fiú bizonytalanul néz szét, barna tekintetét magába szippantja a horizont.
 – Muszáj – mondja. – Nincs többé szárazföld.
 
 --------------------------
 
 * részletek a The Water is Wide c. tradicionális tengerész dalból (a szerző fordítása)