1

Reggel a hűtőszekrényhez sétálsz, majd kinyitod, de étel helyett egy fészeknyi madárfiókát találsz csak benne. A kis pelyhes csőrök szívtépő csicsergéssel a reggelit követelik. Mi mást tehetnél? Kitárod az ablakot, és csapkodva a karjaiddal a városi park fölé repülsz, hogy valami ehetőt keress a számukra.

2

A hét egy bizonyos napján öntözőkocsi jár be minden utcát. Emeletes házainkat gondozni kell, hogy még magasabbra nőjenek; hát így fejlesztjük mi a várost. Persze ahogy az épületek egyre nőnek, a bejárati ajtók is csak nyúlnak és nyúlnak: már három embernek kell egymás vállán állnia, hogy elérjük a kilincset. De mit számítanak az efféle kellemetlenségek, ha hétről hétre közelebb kerülünk Istenhez?

3

Kalitkában fekete varjat őrzöl. Egész nap állsz előtte, és a nevét szajkózod, abban reménykedve, hogy a madár végül megismétli az elhangzottakat. De az szótlanul és bután néz vissza rád. Telnek a napok, a hetek; tovább próbálkozol. És egyszer csak megszólal a madár. A saját nevét motyogja, tisztán és érthetően. Szeretnéd megdicsérni, de valahányszor szóra nyitnád a szád, varjúkárogás tör elő a torkodból.

4

Kisétálsz a kertbe, hogy megnézd a gyümölcsfákat. Meglepetésedre az ágakról gyümölcs helyett ketyegő faliórák csüngnek. Végignézel a mutatókon, de egyik óra sem mutatja ugyanazt az időpontot. Vajon mennyi lehet az idő valójában? - töprengsz, és a csuklódra pillantasz, de karóra helyett egy húsos alma lóg rajta. Ahogy beleharapsz, elhalkul minden ketyegés; örökre megáll az idő.

5

És a lány reggel felszalad a dombra, hóna alatt egy hatalmas, fehér párnával. Alaposan kirázza belőle az éjszaka látott szép álmokat, és figyeli, ahogy beléjük kap a hűs északi szél, messzi tájakra szórva őket. Ám ekkor a lány megszédül, elesik, őt magát is felkapja az erős szél, és a magasba röpíti. A fiú rémülten eszmél ebből az álomból.

6

Idős hölgy utazik a buszon, arcára térképet rajzolnak a ráncok. Hirtelen feltartja két kezét, és kabátujjából lepkék hada repül elő. Ahogy egyre több pillangó száll ki a kabátból, úgy tűnnek el a ráncok az arcáról. Ám ekkor riadalom tör ki a buszon, az utasok lecsapkodják a lepkéket, azok törött játékszerként zuhannak a padlóra. Amikor az utolsó is földre hull, a hölgy holtan esik össze. Mint akit megfojtottak a ráncai.

7

Sétálsz az utcán, és hirtelen jó kedved támad. Valósággal megrészegít a szabadság tudata, fel is ugrasz a levegőbe, hogy pördülj magad körül néhányat. Ezzel persze teljesen összegubancolod a kezedből és a lábadból kiinduló zsinórokat, feletted a marionett bábus keserű sóhaja; mint valami hideg szellő.

8

Aznap nyomtatott betűk hulltak alá egy felhőből. A városlakók értetlen arccal söprögették az utcákat beborító magán- és mássalhangzókat. A szemetes konténerbe hajítva végül szavakká, a szeméttelepre dobva pedig mondatokká álltak össze. De ezt már senki sem látta; varjak kapirgáltak csak unottan a felső kinyilatkoztatás között.

9

A kerti diófa reggelre óriáskerékké változott. A környékbéli gyerekek izgatottan ültek fel rá, kacagásuk, ahogy körbe forogtak a magasban, álomszerűvé varázsolta a napot. Estére a legtöbben hazamentek, de akadtak néhányan, akik képtelen voltak otthagyni az óriáskereket, keringtek hát tovább. Reggel ébredtek csak a hatalmas diófa tetején, ahonnan sehogyan sem tudtak lemászni.

10

A zenészek, hátukon a halott zongorával, a temető felé lépkednek. A hangszer teteme mintha súlytalan lenne, talán egyetlen ember is elég volna a cipeléséhez. Könnyű, hiszen kifogyott belőle minden zene; a zenészeknek szorosan markolniuk kell, nehogy felkapja egy szellő.