Esős keddi hajnal; a város felhúzott búgócsiga – lassú, döcögő fordulatokkal kezdi a műszakot. Bizonytalan járású még, akár egy, az éjszakai tivornyától szédelgő részeg. Józanodás – az első buszok az útra szaladnak, a falak mentén fekvő szeméthalmok szivárvány-tócsákba ázva folydogálnak végig a járdán: némi csempészett szín a fekete-fehér filmtekercsben, ezen az őszi reggelen, amikor esernyők kökörcsinjei nyílnak. Az ég lavórjába hányt kipufogó-mérgek vízcsöppbe keverve a járókelők nyakába hullnak – a felhők fölött pislákoló nap húzná ősanyaként csecsére a világot, ha hagyná.
Zárva táblák fordulnak; a gyógyszertárban már fekete százlábúként kígyózik a sor: elől egy idős nő áll – kezében gyűrött orvosi recept, a szívgyógyszer-kupon. Kettővel mögötte meg tinédzser lány, a felírt fogamzásgátlót váltaná iskola előtt, és ideges, ha nem halad a sor. Az elmúlás impressziói – százezer lehullt, s azóta felszáradt eső nyomtalan emléke. Kidőlt és idő-porlepte mérföldkövek az élet csapása mentén. A hátsó férfi féregirtót jött venni – az orvos utasította, hogy ideje megölni kicsit.
– A maga galandférge már egy méter hosszú. Nem tarthatja meg!
– De ígérem, mától többet fogok enni! – reszket a kórosan sovány páciens lebiggyedt szája. Karjai gyurmába szúrt drótok csupán.
– Maga az idegeimmel játszik - sóhajt keserűen a doki, ujja a sztetoszkóp dobján pattan.
– Nem lehetne levágni belőle? Úgy megszoktuk mi már egymást.
– Hogyisne! – csattan fel erre a köpenyes. – Még a végén kettő lesz itt nekem.
Még szerencse, hogy az ember képtelen a hagyományos értelemben vett osztódásra – gondolja az orvos, de csak később. – Az önimádó társadalom lélekszáma holnap már tizenkét milliárdra rúgna.
– Ne küldjön engem abortuszra! – bőgi az meg ott a sarokban, markolászva a hasát.
Esős keddi hajnal: a csatornákból kinőtt zuhany-rózsák higannyal köpködik végig a várost. Egy őrült festő fehér temperája csorog keresztül a festmény dudoros vásznán. Egy ilyen félrecsöppent festékfoltból bolt épül a sarkon.
– Szeretnék egy kanapét venni – így a hölgy, amikor belép az üzletbe, az eladó pedig bólint erre és annyit kérdez: – Mégis milyen kanapéra gondolt?
– Nem is tudom... – feleli a hölgy az állát dörzsölgetve. – A lényeg, hogy kényelmes legyen.
– De azért tisztában van vele, ugye hölgyem, hogy ez pékség? – kérdezi óvatosan az eladó.
– Azt hiszem barna kanapé. Igen.
– Itt ez a kifli. Foglaljon helyet! – búgja lágy hangon az eladó.
– Nem elég barna! – rázza fejét a hölgy. – Nem eléggé. Lehetne sokkal barnább.
– Rendben hölgyem. Miért nem vesz inkább fotelt? Azok már megsültek.
Gyorsfokozatra kapcsol a város – akik nem kapaszkodnak, hamar kirepülnek az űrbe. Kiütött sakkfigurákként lebegnek ők a testetlen, sötét jégben – zsebükben maradt oxigénmolekulákat cserélgetnek pénzért, hátha beválthatják valamire az utazás végén megfagyott bankóikat s a sok-sok hangtalan érmét. Néhány kerek fémdarab kiszökken kezük közül – messzire sodródnak, s megcsillan rajtuk a tűzgolyók fénye; alig pár pillanat alatt maguk is csillaggá válnak.
A városba költözött űr: permetként száll ilyenkor minden házra az éj. Nedves és fekete beton – egy őskori hüllő kérges szurok-bőre. Tűzijátékok fényei robbannak a megázott járdán: kihalt utak – néhány reflektor vontat végig a városon egy-egy tehetetlen kocsit. Halogén vakuvillanások a Föld nevű bolygóról: Egy magányos óriás pislákoló morzéi az ismeretlen felé.
A világ most megpihent búgócsiga.