Köd van, olyan kora esti, és esőtől puha a kerítésfa. A pocsolyákban kóbor lelkek tükröződnek, de nem néz beléjük senki. A földút színház, mint két takaró egy ágyban. Ahogy a szelíd kéz megtalálja paplanútját a szívdobogáshoz, úgy lopja a fekete földet alant, egymás közt, erdő és mező. És hajnalanta súlyos törzsek ébrednek a ruhátlan réten. Álmából riad a köd, ahogy a biciklikerék mozgásba hozza. Messziről tudod, hogy baljós. Vörös haja felfekszik a sűrű levegőre, és ahol a leggyengébb a kerítés, oda, a tövébe támasztja le aznapi imáit. És vár. De úgy, ahogy csak az anyák tudnak, megtörhetetlenül. Lovak? Zöngés hangok vágtatnak ki szája várbörtönéből, almát dob a fűbe és fütyörészik, de lovak nem jönnek, csak köd, mi kebelez. Feszül a szív és feszül az izom, bicikli fordul; megjött a fiú. Sártenger ladikján állnak a kerítés tövében, és csend. Várják a lovakat. A fiú együtt lélegzik a fűszálakkal, az anya mint kivágott barackfa, imbolyog az egyensúly fagyott vaskorlátján. Távol a városban szirénáznak. A fiú látta meg az első ködlovat. Mint aki nem tudja, hogy késésben van, úgy állt meg előttük. Lelkükbe nézett, beleborzongtak. Most már menniük kell. A földúton egymás mellett, zsinóron két test, két bicikli. Az anya mint beforrt seb lovak hátán: izomcsomó, mely jelzi a szárnyak volt hollétét, csonkítás előtt. Várja mikor fordul az út kérlelhetetlen lejtővé. A fiú néma, mint a hirtelen jövő könyörület. A négy széllel lépked, de repülni nem mer; tudja, hogy a réten sosem éltek lovak. És tudja, hogy ő a viszi majd a hírt is: megvan, ne keressék tovább. A földút magára húzza ködpaplanját, anya és fiú még ma este eltűnik a szürkületben. Szikkad a kerítésfa, ködlovak nyerítenek: vihar lesz.