Egyszer volt hol nem volt, a gombaerdőkön is túl, ahol az égig érő fák laktak, még azon is túl, sőt, még a gyógyszertárnál is tovább, volt egy bolygó.

Ezen a bolygón az emberek néha kisbetűkkel írtak, de ennél sokkal meglepőbb dolgokat is csináltak, így hát ha nem bánják, nem mesélem el részletesen hogyan is működött itt egy nap. Azon kívül persze hogy felkelt, majd úgy csinált mintha lefeküdt volna, de én tudom, hogy dél körül elment teázni. Hogy ne vegye észre senki a turpisságot, festett egy kartonpapír-napot, ami kivételesen jól sikerült, és mint tudjuk manapság az embereknek nincs idejük a napra nézni, se dalra fakadni. Ehelyett kávét isznak, hogy a reggeli tévé kevésbé szűrődjön be az immár megszürkült elméjükbe.

Itt élt Danny, aki első ránézésre egy teljesen átlagos srác volt, az átlagos zabpehelyével, az átlagos tejjel amit evett, az átlagos piros műanyag tálkájában. A tévéjével ami átlagosan havi kétszer lett bekapcsolva, és a) káosszal a fejében.

Danny így élt, éldegélt, botokat hordott a zsebében, miközben a kutyák sétáltak és az emberek farmereket vettek fel. És beszéltek a tévéről, meg egymásról, mindig másoknak. Mindig más kezét fogták meg és mindig ugyanaz volt a bajuk csak máshogy mondták el.

Egy ilyen világban nem volt nehéz elvegyülni, még a napnak sem, aki kartonpapírból csinálta meg magát, csak hogy elszökjön néha-néha a világ elől... A fiú szeretett volna megkapaszkodni valamiben, de ehelyett csak távolodott és távolodott, már maga se tudja mitől. Jöttek az éjszakák és a nappalok, a klisék, és irány haza, úgy gondolta neki nem kell majd létra, egyszer a hold jön el HOZZÁ, és ahogy a körúton hazagurul csak azt veszi észre egyszeriben, hogy sehol a háza, hanem egy világító, fényes kifliszerű valami csücsül ott, és az óráját nézi, mivel a hold is menetrend szerint jár.

Arra a falra, ami talán egy fekete lyuk, fehérre festve, és épp most nyelt el mindent; engem, a tévét, és azt a fura hosszú papírt amire az volt ráírva: toitoitoitoitoitoitoitoitoitoitoitoitoitoitoi

De a hold sosem kifli alakú, legalábbis mostanában nem; mostanában zsömle, és mostanában már ki van írva a zöldre festett táblákra,
Dunaújváros 42 km
Perkáta 14 km
Hold 268 km

De van hogy csak 267.
Ez az út pont oda tart, itt még sosem járt, kevés autó megy arra és néhányan jönnek vissza. Danny azon gondolkozott hogy vajon voltak-e olyanok akik elmentek oda, vagy ezek csak félúton visszafordultak mert éhesek lettek és keresnek egy gyorsbüfét.
Az előző pár szlogent nem biztos hogy mindenki érti, Danny mesélhetne róla bővebben, bár nem szokta megkérdezni senki, kivéve azokat a fákat akik csak hülyéskednek vele, hogy hé haver, mond már el, de hisz ők tudják, a srác meg tudomást se vesz róluk, elvégre minek...

Szóval repülő nem indult, de vasmacska rengeteg volt. Egy lány aki belülről lefestve nem lenne túl szép, csöndes, ironikus, aszfaltos az élethez képest, Danny viszont érzett valami csöndet és zajt egy piros festékfoltot, meg egy feketét egy kis zöld fölött. Hazudnék ha azt mondanám, Eszmeraldának hívták, mert nem így hívták, hanem Carlennek. Érezni, akarni fentebb. Kérdőjeleket bárki képes kirakni egy mondat végére, viszont erdőt nevelni... csak akik a földszinten laknak, vagy a tengerben.

Carlen olyan szép volt hogy az égre kellet volna festeni, azt hiszem ott is volt csak túl közelről nézték az eget, és senki sem láthatta kirajzolódni.
Ha most ki akarsz szállni, nyomd meg az F1-et, hiszen nincs sok pénzem, de ma a könyvtárban jártam, és egy könyvben találtam két különleges kis papírdarabkát, talán isten szórhatta el a puzzlejét, miközben teljesen elege lett hogy nem bírta kirakni, majd félre söpörte és lehulltak a földre.
Vedd a szádba, az orrod alatt, amit olyan kecsesen festesz le a szélben, imádom, és siess menjünk...

A világ elmosódott, a nap felé repültünk, ami kartonpapírból lógott egy cérnaszálon, az izék a színek, fények, a szagok, a minták, a mélyedések, repültünk fel fel és fel és fel.