semmi mást nem csinálsz
csak ülsz egy padon
már csupán annyit tudok rólad
hogy létezel
észrevétlen nézlek
meztelen harangozás a délután
a válladról leomló csendben
egyetlen parknyi sóhaj vagyok
állok a mögötted torlódó
mozdulatlan térben
levelek ágak közt
a mindenféle szélben
néma utas
rostokló vonat a pad ahol ülsz
észrevétlen száguldasz belőlem
egy ismeretlen állomás felé
követhetetlen robogsz
nyikorgó váltók
hoznak-visznek-cserélnek
sínjeiden kisiklik a várakozás
azt hiszem még itt vagyok
lakatlan arcomon
megváltozott minden menetrend
ereimben lüktet közelséged
szólnék indulnék feléd
de a roppant sorompó
megállít mindent
mindent kívül tart
ami most hozzád érhetne
érinthetetlen tested-anyagod
túl van a hétköznapi csodákon
ehhez én már kevés vagyok
elvérzik minden próbálkozásom
csak a pad marad
na meg a harangozás
rögzült ívek formák
melyek közül egyikbe sem illesz

vártam míg lehetett