Paródia a rákellenes ligáról.
Kicsiny ijedtségek a bőséges, szilárd ovációban.
Egy angyal ütemsorompót nyom a kezedbe, s a kiváló ügynökök hordóra makacs képzettársítása
kapitulál…
- A mi letartóztatási kvótánk a legmagasabb – dicsekszik a szőlőtőke. – Az események
alakulására bízza magát, mint a holttekercs.
- Az arany dukkózás golyóálló, s a hivatali sorban állás fényes együgyűsége becsapja
az élelmiszerraktár fusizóit. - Szárított mandarin a pendülés, hógolyóktól elgyötört
a csintalanság versenykerékpárja. - Kell-e korcsolyára akasztott, lila kaliberű habcsók?
- a kalap kíváncsi természetét el se rejthetné. -
- Kinek vájná ki először a szemét a lakájos elhidegülés? - Gondozatlan vallomásnak
ne nézd a rángógörcsét! - Sok szerencsét kalauzoló mókuskerék, lőcsöld ránk a pneumatikát.
- kéri a repkény a söralátétet.
Vinni, vinni a bőröndöt egy magasztosabb cél felé…
S amikor a bújócskának vége, a liliomok beváltják ígéretüket, s a sokat sejtető dűlő
ránk uszítja férgeit.
- Ha ezt annyiban hagynánk, az agancs eltörne az ékezetek felett. – az ökölcsapás elvész a mikrobák címletei között.
- A torkolatok kórisméje perhuszár. Jaj, jaj, ki köti be ezentúl az én szétzilált kendőmet? – a didergő pólót zaklatják az áramvonalak.
Vinni, vinni a szögbelövőt a lapulevelekhez, melyek átkot tartalmaznak. A letartóztatási
kvótákat anyaölben ringatni, ez idáig úgyis a behúzott nyak levélváltós küszöbingere
ragasztotta a bogáncsokat a kutyákba. S hogy azok örökre ott maradnak, arra a szakállas gömb
kontrája a példa. -
- Életünk része a kukorékolás, mely targoncákat húz emeletnyi robbanásokhoz. – Ki meri azt
állítani, hogy a kukoricacsuhé átizzadt lepedők könyökvédője? - A fullasztó tárna, ami
ökölcsapást mért az erényekre? - Vagy a pásztor, aki rókának öltözik, amikor kiderül:
a penészes fütyülő rontáslevétele az ünő? – az elhurcolt bőrönd kalitkákat ürít ki
vad összevisszaságban. Pedikűrös merít így a megkeserített tejből, minekutána a locsolókannák meggörbítik a kulcsmásolót.
Paródia a félelemkeltő ütemsorompóról…
- Higgyétek azt, ti műfogsoros pedálok, hogy a fókusz szügye ikreket kovácsol kortárs gyászhuszárok
filozófiai nézeteiből. - Győződjetek meg róla, hogy akad réveteg pamutgombolyag, mely felszippantja a kárörvendő műkönnyeket! – szónokol az elpattant kémcső.
De nem minden szem üveges… Vannak olyan szemek is, amik olthatatlan szomjat táplálnak a kondenzcsíkok iránt.
Vannak olyan orrszarvúak, akik a műholdadásra rápingálják a gondozatlan vallomásokat.
Kell-e szinkrontolmács egy tó vizének a felborzolásához?
Behúzódva egy csigaházba, a lakályos elhidegülés téziseket gyárt a kasztrálás módjairól.
A perhuszár zsiliprendszere folyamatosan ellenőrzött mutáns, ami megakasztja a tengelyt.
Az alagút fúrta chipek földnyelvei nem képesek belátni, hogy a pogácsa pupillatágítókon élősködik.
- Az lesz az igazi áldomás, ha tisztes távolból végignézhetjük, amint a tilosban parkolás szégyelleni kezdi kopaszságát.
- veti közbe a levitáció.
- Úgy becsületes kettőnk alkuja, ha a gyűrűzve virágzó katedrálisokat savfürdőbe merítik. – a körfűrészt
büfiztető takarítóautomata forgácsot lát minden halandóban.
Amulett, a közhelyek kajánul rád vigyorognak, s a nihilbe vesző enzimek elődeik kudarcaiból fonnak korbácsot.
Pici szektor, pici szektor, már megint sikerült békét teremtened a húzóerő rosszabbodása és a talár között.
- örvendezik visszavonhatatlanul az óraszíj.
- Bizony, nem látunk más esélyt a hegycsúcsok meghódítására, minthogy kitüntetjük figyelmünkkel
a forradásokat…

 A fényből veszik a levegőt a holtak. Ha lekapcsolod a villanyt, csörömpölni kezdenek a kísértetek, vagy kiokádják torkukban őrzött emlékeiket meleg kis tócsákba.

A metró állomáson történt, hogy egy fickó – megunván az ugatást – a sínek közé rúgott egy csivavát, épp mikor berobbant a földalatti. A metrón azóta fojtott nyüszítés hangját hallani két állomás között. Olykor manifesztálódik is a kutya, és olvadt viasz-szerű plazma-csóvát húzva ellebeg a kapaszkodók kopott-aprópénz tekintete előtt.

Guberálni az anyaméhben; a falakról leszaggatott plakátok sáros szárnyak, amivel néhány hajléktalan próbál a nap felé törni, de homlokuk újra és újra pokol plafonjának ütközik.

A városban most mindenki kísértet plazmát keres. Üvegből vedelik, vagy gőzként tüdőzik; csivavákat rugdosnak a sínek közé, és titkos szeánszokat ülnek a metrón. Láng fölött olvasztják a megidézett kutyákat, majd kiszabadulnak, és ugatnak egymásra az utcán a járókelők, miközben a magasból a fejükre szarnak a plakátszárnyú angyalok.

A becsapódó ablakok morzéi. Csillagtalan itt minden éj. A város láncait csörgeti, és saját sarkaiba okádja emlékeit. Elfolyt magzatvíz.

Mint áradó folyó éjfekete medrében, kanyargott a menet. Bokájukat szél fogta közre, hangtalanul lépkedtek az ébredező földön. Fecskefarkak alatt száll a női haj, de földre kényszerít mindent, ami repül. A mezőn áll. Lábfeje zsákmánya véres tollak, földhalom. A nő kilép a tömegből. Bőre fehére, szeme villanása. A férfihez ér. Ujjai nyomán utoljára hullik a vadregényes borosta, már meztelen. Puha kezekre függeszt fel, bukott fővel. Süvítve zúg le az acél, beleremeg. És újra. Egyenes vonal mentén pusztul a csont. Körülöttük pihékben lebeg a toll. A fehér ruha foltokban nedvesedik, forró bőrhöz tapad sisteregve. Tántorogva, de feláll. Vállait szörnyű súly húzza le, repedezik a gerjesztett levegő. A rét fehérbe borul. A gyökerek alatt, a levelek közt, hajtövekről, ráncos kezekről, szeplő szélén, anyajegyből – fanyar mosollyal lovagolt be az Öreg Halál. Láncok csörögtek, hát elengedte ezer arcát. A nő azonnal eggyé vált a fehérséggel, a botladozó Ikarosz fülébe súgott - szerelmes voltam a fiúba, aki íjjal mércék fölé lövöldözött. A földhalom két oldalán. Először a nő, aztán a férfi. Beleropognak csontjai az ölelésbe. Mint takaró, ülepedik rájuk a szemcsés idő. A megásott sírbani utolsó első aktus vége. Elbúcsúzni felhők szálltak le, és már repülő emberek szórták rájuk a földet. A repülés egyetlen bizonyítéka a földetérés.

mert van ami mozdulatlanul toporzékol az éveken

a kiszűrődő basszus remegő éji délibábbá rendezett téged
az eldobált üvegektől zsibbadó parkolóban
ahol késő novemberi lépteink egymásba fagytak

a kilencszázvalahanyas túl messze
körülöttünk megannyi kitépett sorsvektor hazautak torzóin
de a szemed azt mondta te már képtelen vagy eltévedni

otthontalanok kiváltsága

amikor a neon felhígítja a várost csak
a taxirádiók recsegése kapaszkodik egymásba
hogy őrizze a hátsó ülések zöngétlen viszlátjait

aznap éjjel egy taxi eltévedt bennem
és én egy homályba bicsaklott lépcsőház
utolsó lehelete voltam
te pedig egy göndör hajú pillanat
amit örökre szűzen hagyott az idő

Nem mondja ki.
Az égen átcsörtető csikófelhők
lelógó zabláit sem kapja el,
de szalad árnyékuk után.
Egy különös koreográfia szerint
elemelkedik a földtől.
Látja a vihar nyomait.
A nagy nyolcas alakzatban
földön fekvő gabonát.
S mint aki ezután,
vagy öröktől fogva súlytalan,
átlebeg a medréből
kilépni készülő patak felett.
Fatörzsbe nyúl.
Bekapcsolja az évgyűrűk
izzószálait. Érintésétől
a fel-felvillanó körök között
vakon forogni kezd a kétujjnyi sáv,
s ő hallgatja ezt a kábel nélküli gramofont.
Ahogy az encián éjben a fa
a legszárazabb évszak
hosszú dallamát lejátssza
újra és megint.

Megfestettük a vázlatokat,
nem törődtünk semmivel,
csak folytak a körvonalak,
magunk sem tudtuk, hová, mikor,
magasságok és mélységek között
hányódtunk, a dimenziók tágultak,
szűkültek, a festmény egyre
több színben igyekezett pompázni,
a vázlatok önálló életre keltek,
a képelemek maguk álltak össze képpé,
már nem mi állítottuk őket össze,
nem mi húztuk a vonalakat,
valami láthatatlan kéz
vezette az ecsetet, a több vászon
egyetlen felületté olvadt össze,
a völgyek egyre mélyültek,
a hegyek átszakították a felhőket,
jelképek táncoltak minden körül,
jelképek, eldobott kövek,
összetört tányérok, csonka székek,
ugyanazok a mondatok fűzték
magukat láncra, döglött varjakból
hullott záporként a sörét a padlóra,
a kazán lángja fel egyre több
gázt emésztett,
egymásba fonódva zuhantunk
keresztül a csillagot átmetsző aknán,
a ruha, a bőr, a szövet, a személyiség
szép lassan lefoszlott rólunk,
valami film folyamatosan forgatta
magát, bennünk, a csontjaink,
a megmaradt szöveteink között
és rajtunk kívül, a színek, a színek,
a színek, a színek, a színek
egyre sokszorozták saját magukat
körülötted, végtelenített láncok
forogtak zuhanásunk körül,
egyre szorosabban karoltál
belém, de már nem éreztem, egyre
szorosabban öleltelek, elvileg már
nem kaptál levegőt, de már
nem volt levegő, amit beszívj,
és amikor földet értünk,
megtépázva, félholtan,
szétesett, szilánkosra tört lélekkel, észre
sem vettük, hogyan
esett atomjaira minden létező,
és a minden létezővel együtt
a másik szeme láttára mi magunk.

Az ember, mint nyikorgó szélkakas
irányba áll,
majd szégyentelen nedveivel
öntözi muskátliját –
hátradöntött fejjel,
így a taknya is helyén marad

Padra hegesedett
üszkös hobók
játszanak a tét nélküli
sötétbe gitárszólót

Vécében izolált pánikbetegségek
dörömbölnek
az ajtón beszűrődő dzsessz zenére

Nővérek nyomáscsökkentő lyukakat vájnak
a d-mollban vajúdó
kismamák hasába

Na, itt a lány, becsöngetett,
kitörlöm, üdvözlöm,
átölelem