(S.K.-nak)
A bordáim üres csövek, és én nem merek
előrehajolni, félek beszakadnak, belecsuklok
a nyári délutánba, magához szív ez a gyulladt
vörös beton, magához forraszt a járda, és
a fejem, napszítta keselyűfej, forog, néz jobbra-balra,
téged keres, te nyers, ártatlan dög, téged akar
mosdatlanul is a farkam, vörösen-feketén
lyuggatja át az eget. S ha rettegek,
azt a sötétséget akarom, ami az ég mögött van.
Ami a szádban. Rúzsos, tömény, kíváncsi, beteg.
Beleejtem a szívemet, zuhanjon a torkodon át.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.