Az emberek nem szeretik, ha panaszkodás
közben félbe szakítják őket, úgyhogy fogd
a pofád Ádám be: különben is ülj arrébb,
mert így is évtizedekig lesz majd vacak szokás,
hogy a hímek uralnak mindent, a nőstényeskedőknek
meg csak a száján ki – száján be: évtizedekig
félnek a libák, aztán a bátorság vonás monstruózus
méreteket vág, majd a feminamba száll már le:
a paradicsomból lecsót csinálok, a kígyóval
meg majd csak valahogy elkóricálok – életeken
át felajzott ötletcsordáimat róni rátok, mint egy
szukafalvi nátjrájder: az istenek már sisteregnek,
ahogy a magukhoz térő ribancok ébredeznek
/ a testek híznak, aztán a megnyugvástól szétrepednek/
Hántják le rólam a sokadik arcom, de én fel nem
adom: elvarasodott vaginavagon dülöngél
az egész udvaron át, már pedig csak unatkozó
formatöredékek vagyunk, de nyugalom: ez is
hozzátartozik az élethez, mint minden zöld
linóleumpadló a kórházakban megkopott
mozaikpikkelyekhez – ess térdre: kérd, hogy
felizgassalak reggel, és estére bután bámulok
a tevebőr pénztárcádra, ahogy a következő adagot
kiutalványozod – nevess a hátam mögött és félre,
én meg majd szokás szerint hozzád tágulok.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.