k.kabai lórántnak

Százemeletes bérház, holdas éjszaka. A bátortalanok álmagabiztos mosolya két ruhaszárító csipesszel rögzítve ajkaimon. Remegő mutatóujjam a levegőben, a kapucsengőnek szegezve. Nincsenek nevek, nincsenek számok – mire az adrenalin eljuttatja ezeket a megfigyelési tapasztalatokat az én-központba már kapucsengő sincsen. Elfordulok. Szédelgő mutatóujjammal kulcs után keresek a zsebemben. A bal elsőben van egy. Kiveszem. Rozsdás, fém kulcs. Elteszem. Még egyszer kiveszem, fénylő ezüstkulcs. Összezavarodok. Minden homályos, nincs élesség. A vörös körmű halál megint láthatatlan a részletek közt.

Benyúlok a jobb első zsebembe. Ugyan az a kulcs. A farzsebeimhez kapok, ott is egy-egy csillogó ezüstkulcs. Idegesen megsimogatom a homlokom és kalapom alól egy hatalmas rozsdavörös gesztenyefalevél esik a lábam elé. Belegyűröm az első zsebembe. Először darabokra törnek a levelei, aztán pedig egész finom, homokszerű anyagként hullik lassan alá a nagy sötét zsebben. Valaki még meg is világította reflektorral. Belekiáltok zsebembe, de nem jön ki hang a számon, ám valaki mintha mégis válaszolt volna.

Már könyékig a zsebemben vagyok, keresek, kutatok szédült ujjaimmal, síkidomok között hatolok lejjebb és lejjebb, végül gömbök között válogatok – ezek bizonyára égitestek. Felegyenesedek. Nagy levegőt veszek és fejest ugrok saját zsebembe. Zuhanok. Nincs élesség. Folyadékban gyorsulok. Hal vagyok, plankton vagyok, orka vagyok. Én vagyok a víz a folyadékban. Az én-víznek magzatpóz alakja van és mind a kilenc hónapban más színű. Élesség.

Megszületek. Kisfiú vagyok, nem tudom mi az, hogy boldogság, csakis emiatt tudok boldog lenni, ping-pong asztal, kavics, nyár. Mindenképpen nyár van. Kamasz vagyok, a zöld padra firkálok, nyikorog a szék. Húsz éves vagyok, borostám serceg, füst száll fel mellőlem és kanyarog az arcomba. Negyven éves vagyok, lakásom van az Ó utcában. Öreg vagyok, ősz, hosszú hajjal. Megbékéltem. Megnyugodtam. Meghaltam.

Újra megszületek és még egyszer és megint. Száz év múlva csecsemőként hullok vissza a bérház lépcsőjén álló önmagam zsebébe. Élesség. Most már tudom, ez az Életlenség bérháza, szerepet játszok életem filmjének forgatása közti szünetekben. Visszahőkölök, megbotlok, de valaki megfogja a kezem. Selymes női kéz, vörös körömlakk. Csak az lehet. Mindenképp szerelmes leszek belé. Ez a nőiesség nyara, szeptember végére rájönnek a többiek is. Most már élesen látom: ő rejti el titkos életeinek ezüstkulcsait zsebekben. De ki és hova rejti az én életeim rozsdás kapukulcsait? Megfordulok, de egy évig még nem merem kinyitni a szemem, mégiscsak könnyebb, ha éles félhomályban fogja a kezem, mintha megismer és a végén még visszamondja a női főszerepet.