2015. január 10. 14:35 - Komor

Komor Zoltán - Egy vasútállomás cut up-ja

A "cut up technika" egy kész szöveg felvagdosását, és új rendszer szerinti összeillesztését jelenti. A kapott szöveg-kollázs nem pusztán az eredeti novella szürreális lenyomata, absztrakt variációja, de egyben felül is írja a kezdeti írást. - K.Z.

Bágyadt, esős délután képe és egy kisváros. Ott a peronon, szinte eltűnnek prémkabátjaik alatt, s egy férfi fejezi be óvatos mozdulattal cigarettáját - repülő csikk, száll végig a bolygó kopár felszínén, készen rá, hogy elpárologtasson minden maradék vizet. De nincs maradék víz, a Föld nevű bolygó sárga színű homokgömb, szárazabb, mint egy évek óta a fürdőszoba sarkában felejtett szivacs. És persze forró. A forróság azt az érzetet kelti, hogy repedezik a pokol plafonja.

Diákjegyet! - mondja egy új jövevény. Fáradt arcok, kezekben táskák és csomagok. Egy kis termetű girhes kutya robban be a képbe a vasúti sínpár mellett, gyufaszerű lábai alatt miniatűr homokvihar kavarog. Ennek a rühes kutyának a talpa pont úgy néz ki, mintha a prériről szökött cigarettacsikkek végső sóhaja lenne. Sőt, sötétebb. Iszkol puha kis talpakon, gurul egy talpa alatt mozgó gömbölyded oxigénmolekulán, szagolgatva mindent, ami csak az útjába kerül.

- Egy diákjegyet kérek. Akárhová! - mondják a fiatalok kórusban a hétvégi motyójukba kapaszkodva, és figyeli őket a padon ülő férfi. Az eb már ott is terem; ő is rájuk néz. Azok meg bámulják csak az eget, a gyűlölt, valahol mégis szeretett, mozdulatlanul magányos mindent, a semmit. Kevéssel talán tél után? A távolban néhány, máskor oly vidám kedélyű, ám most sötét felhőket kémlelő tekintetek gyülekezője, már-már a vállukra lóg a pupillájuk. Kövek közé hajított, szellemként terebélyesedő füstjelzés, és gondolatban már gurul tova, aki diákjegyet kér. Akárhova.

Néhány idős hölgy toporzékol most egy összefirkált padon. A kavicsok alól kígyóként gomolygó füst. Rotyognak odalent az üstben. Ki kér diákjegyet lefelé? Az utasok. (Már-már kapaszkodnak, mintha csak attól félnének, ha nem szorítják így megpakolt táskáikat és az órájukat, végleg elvesznek az éterben. Egyáltalán mikor gördül már a vonat?)

Ekkor persze különös dolog történik. Két kis kezdeti szimbólum a melankólia ködfelhőjébe szakad. Egyikük mintha csak ismét az ősz lenne, terpeszkedik. A másik házias varjú, megköszörüli torkát. A testes pillanat túlontúl fáradt, a pénztáros hölgy pedig kiadja a jegyet, s akad visszajáró is. Fordul a következő vevő felé. Hová kéri a diákjegyét?

Az ősz száradt leveleket ropogtat, a váróteremben hirtelen hideg szél kerekedik, a varjú pedig egy idős hölgy csomagjára veti magát. Ki van ott és miért? Az ősz a radiátor alatt surran már, a jegypénztáros nő pedig rágózik, majd úgy dönt, nem tűri ezt tovább. Az idő csak előre haladhat, főként itt, a vasútállomáson, ahol a váróban ott az a hatalmas óra. Törtet hát előre, át a jegykiadó ablakon, a szűk kereten tuszakolva át testét - szinte bele is hal -, a varjú meg felé fordul, hogy hú, hát akad itt jó falat. Fekete tollak az állomás csempéjére szórva. Az ősz legbiztosabb jele.

A padon ülő férfi tipeg be a váróterem nyitott ajtaján, valami zsemlét szorongatva. Felderít és csalogatná máris kifelé a kettőt az épületből, és azok mennek, falják a parizert, miközben mindenki köp néhányat az undortól. Biztos, hogy rühesek, de láthatóan elégedettek a világgal. A sötét pamacs a padra kapaszkodik, és új színészek tűnnek fel a színpadon. Senkinek sem ismerősek. Térdek és fejek. Minden csak álmos, a csöndet csupán kíváncsi szemek hátravakkantása szakítja meg. Az állomás pedig - akár egy régen olajozott, rozsda-szakállal benőtt fogaskerék - visszazökken abba az állapotba, amiből kizökkentették az előbb. A varjú feldobja talpát, de előtte van még elég ereje ahhoz, hogy az állomáson lődörgő kutyának rontson. Pár pillanatig tart, megsebzi kemény csőrével, majd vége, a varjúnak vége. Az ősz is csatlakozik hozzá: tükörtojásként szétterül, s elfolyik a síneken. Nincs tél, nincs tél, kétezer celsius fokos nyár van.
Szótlan megint minden, várják a vonatot. Lecsökken a gravitáció, szállnak körül a várakozók, cókmókjaikkal együtt.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://katapultkortars.blog.hu/api/trackback/id/tr397058901

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.