2015. január 01. 15:44 - Komor

Tépő Donát - Vasárnap négyszer (4.)

„Az álom életszükséglet, főleg a művészeknek / mégpedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy az álom nem pihenés, hanem narkózis az érzéstelenítés nélkül töltött ébrenlét után. Az ember nem lehet éjjel-nappal magánál…”   Manuela Gretkowska Metafizikai Kabaré

4.

Az átszűrt, lefejtett, vegytiszított, ám még így is oxigénhiányos levegő a falra szelet szellőzőrendszeren át napijegyre adagolva ömlik felettünk. Hömpölygő cukrozatlan létmassza, mely kávé helyett gőzölög be pórusainkba. Először én térek magamhoz persze, és arra gondolok, milyen jól esne most egy sencha tea az erkélyen, de rögtön rájövök, hogy ez csak szervezetem feltételes reflexe a múltra, amely már nem tekinthető megerősítő jellegű ingernek, ezért az érzés el is múlik. Japán teát ugyan töménytelen mennyiségben lehet még kapni, de ha az erkélyre kimegyek védőruha nélkül, akkor meg is lesz A. reggelije, csak be kell valamivel kampózni a cuppanós kis húsmaradványaimat.

Tudom, hogy még vagy másfél óra, mire ilyenkor vasárnaponként magukhoz térnek, s azonfelül is B. lesz az első aki megfoszt sohasem volt szabadságomtól, és vélhetően a Cartoon Network-ot kéri majd reggelire csokis zabpehellyel. De aztán igyekeznünk kell. Déli tizenkettőre megérkezik a transzferjárat, úgyhogy jobb ha máris kiveszem az eperszörpbe pácolt felszálló jegyeket a hűtőből, hogy addig még meg tudjanak száradni. Nem ártana egy kalcium tabletta. Rögvest találok is egyet a teásdoboz mellett. Ez jó.

Bekapcsolom a kistévét a konyhában.

A reggeli felkelős műsorban Ázsiai Uniós tinédzserek maszturbálnak tamagocsiprüttyögésbe hajló zajokra egy kör alakú forgószínpadon. Mind a hat fiú és lány fejében egyszerre villan fel, hogy:

Minden mikropillanat feltorlódik az elmémben, önző megrázkódtatás csurog rám, és én tudom, hogy ezt akarom mindenek felett.

Átkapcsolok az időjárás jelentés csatornájára, hogy megnézzem, milyen idő várható a felszállásnál. Feltehetőleg A. már végignyálazta az összes létező információbázist az időjárással kapcsolatban, de mivel szánt szándékkal nem figyeltem rá, így most leköthetem magam. Kinyitom a hűtőt és egy Lego emberke integet a Világ Legjobb Kakaójának durván kifeslett kartondobozából. Egyelőre félreültetem a lapsajtok tetejére, aztán nekilátok reggelit készíteni. Az étkezőasztalon a tegnap esti kenyérháború győztes morzsái vánszorognak el vérző kezekkel, sebes lábakkal, néhányuknak még feje sincs. A. keresztrejtvénye félig lelóg a sarokról, mintha pár kenyérmorzsa azon gyakorolta volna a toronyugrást. A papír tetején oldalt egy EU szabvány ceruza, amit az átszerveződött egykori Faber Castell cég gyárt még mindig. A sorokra nézve azt veszem észre, hogy A. majdnem megfejtette már az egész oldalt, csupán egy függőleges kis sorocska hiányzik. Ezt is alig venni észre, a mű szinte tökéletes, de mire a rántottám elkészül már meglehetősen nyugtalan vagyok, hogy mi lehet az, amit A. nem tudott megfejteni. Kisvártatva a kérdés elé vetem magam. Korai XXI. Századi japán film egy szamuráj hősnőről, öt betű. Ez könnyű. Azumi. Az egyik legjobb kelet-ázsiai mozi. Aya Ueto csúcsformában. Ezt nem tudni. Lesz mivel bosszantanom A.-t. Pedig egyszer láttuk is együtt, mikor még B. kisebb volt. Kellett is emlegetni. Máris hallom, ahogy bent megszólal a televízió szlogenje, aztán B. már fel is kiállt, hogy gyere apa, a Pókember a mai részben lenyomja a krokodilember Dr. Connorst. Inkább kihagyom, és a rántotta után desszertnek bedobom az utolsó cigarettajegyem a fali konzolba, hogy dobjon még egy Styvesant-ot így elutazás előtt. Most már igazán megérdemlem. Végre eljött a nagy nap, itt hagyjuk ezt a napalmfészket.

Meg is indulok zuhanyozni, de meglepetten látom, hogy B. már alattomosan megelőzött.

Elnézem meztelen testét, hosszú, kecses lábait, hallom, ahogy csobog a piros víz a zuhanytálca érdes felületén.  Persze mániákusan ügyel testének tisztaságára. A fürdőszoba ajtajának sekélyen futó fénycsíkját egyszer csak megtöri két folt, amelyből előbújik egy-egy fehér nyúl - még jó, hogy nem túl kövérek- és tompa muszogással elfut a konyha felé. A. kilép a fürdőből, és sietős öltözködésbe kezd.

Most már igazán én jövök. A tus szirmaiból ömlő folyam felpezsdíti a bőrömet / bekenem magam mentás tusfürdővel alul is, hogy szinte csípjen. Ettől aztán polkát kezdenek el járni a gondolataim, morajlik felfele a múlt, felidézem a pillanatokat, rendszertelen időbeli ugrásokkal kéredzkednek fel a megmerevedett momentumok, meg, hogy ez alatt hányszor is beszélgettem Mary Jane Parkerrel is, amíg végül le nem lőtték, látom, ahogy fehér özvegyek dobják oda magukat utolsónak, aztán jön a ferde szemű milícia és felnyalja a tömbházak szélét is. A. hangja térít magamhoz, hogy most már ideje lenne lekódolni a poggyászokat, hát akkor meg igyekezzek.

Gyorsan bedobok még néhány szivárványszínű karácsonyfát a kisebbik bőröndömbe, hogy legyen, ami majd emlékeztet az egykori otthonra, aztán ettől úgy meghatódom, hogy szinte képtelen vagyok egyedül felöltözni. Végül B. rám húzza a hőálló azúrkék kevlárdresszt, és kezdek egyenesbe jönni.

Mire a transzferjelző csengő megszólal, és jelzi, hogy az már a kettővel előttünk lévő sarkon jár, nekikészülődünk. Mindenki fogja a maga kis cókmókját és nekiindul a liftnek. Én egy néger rabszolgával vitetem le a holmimat. Kilépünk a tömbház főbejáratán, és egy pillanatra megcsap minket a bűzös levegő szaga. Egyre csak romlik a levegőminőség, az már igaz. Oda is lépek az egyik villanyoszlopra rögzített oxigéndúsítóhoz, hogy felfrissüljek. Perceken belül megérkezik a légbusz. A tulakodás megkezdődik, de végül sikerül feljutnom a kalauzrobot elé, ahol felmutatom a kártyákat, és beljebb zsúfolódunk. A jármű halkan felzúg, és útnak indul. A kaluzrobot persze már az első sarkon összeveszik a diszpécserrel, hogy milyen zenét szolgáltasson az utasoknak, és végül egy korai Dijf Sanders dalnál kötnek ki, ami pont ideillik. A mindenhol egyforma házak egymás után követik önmagukat, mintha egy kifogyhatatlan festékkel szürke csíkot húznánk a végtelenbe. A transzferjárat most már lassan húsz perce zakatol, az emberek mereven bámulnak kifelé a nagy semmi egyformaságába.

Át a felüljárón lenézek az autópályára és látom, ahogy zebramintás pályamunkások festenek fel fehér festékes pamacsaikkal nyúl sziluetteket az elválasztó csíkok helyére. Mindjárt megérkezünk.

Innen már látni is lehet a monstrumszerű űrhajók sziluettjét a tűző napon keresztül is, bár még csak a kilövőbázis kapujához közelítünk. Tucatnyi trák őr vár minket a bejáratnál.

A tömeg akkurátus odafigyeléssel letódul a légbuszról, és a mozgó járdára veti magát. A csoportok felveszik a járda beilleszkedési ritmusát: szépen sorban, egymás mögött, feszes egyformasággal suhognak a szkafanderek, mindenki szürkében. A rovarszerű trákok emberi nyelven szólva hozzánk terelgetnek mindenkit a megfelelő irányba. A zümmögő járda egyenesen a 40-es jelzésű állomáshoz visz minket. Jókora tömegáram folyik keresztül egymáson mindenfelől látszólag kusza összevisszaságban, mégis valamiféle meghatározhatatlan bogár rendszer szerint. De igazán mindegy már. Én már csak a csomagjaimra figyelek, nehogy valami külvárosi bunkó felkapja az utolsó pillanatban. Ezektől a majomivadékoktól minden kitelik. Egyre melegebb lesz, ezért a menet meglehetősen sietve halad már, a bogarak is idegesek. Nekik sem mindegy ez az utolsó néhány nap. Tudósaik persze bizonyára aprólékos gondossággal számolták ki, hogy mikor jön el az idő, de még ők is tévedhetnek, habár rövid együttélésünk történelmében erre nem sok példa volt eddig. Talán egyedül az ember túlélőképességét nézték el csúnyán, ami viszont úgy fest, hogy végezetesnek bizonyul. Azt hihették, hogy az emberiség az ő irányításuk alatt nem teszi tönkre lakóhelyét, nem változtatja sivataggá vagy jégtengerré az egyetlen helyet, ahol megvetheti lábát, nem vágja maga alatt a fát, befejezi önpusztító életmódját. De határozott módszereikkel, csökönyös energiatakarékoskodásaikkal csupán halogatni tudták az elkerülhetetlent, ami most bekövetkezett: a föld elhasználódott. Ideje költözni.

A. szerint már évekkel ezelőtt meg lehetett a terük erre az esetre is, hiszen bár az emberi környezet szennyezést vissza bírták szorítani alacsony értékre, önmaguk salakjára nem gondoltak. Az életfeltételeikhez szükséges argonnal mára mérgező mértékig szórták tele a levegőt, az ezzel járó környezetbeli elváltozások pedig lakhatatlanná tették mindkét faj számára ezt a bolygót. Így már egészen más lett a helyzet, s az Uniós Kormány a ’67-es Che Guevarás lázadás óta először került olyan helyzetbe, amikor reális esély mutatkozott arra, hogy feltételeket szabhasson az odáig egyeduralkodói döntéseket hozó Trák Kormánnyal szemben.

Ideje költözni. A trákoknak a Vénuszon is szükségük lesz emberi munkaerőre az argon bányászásához, hiszen undorodnak az efféle munkától, meg aztán csápjaikkal csak nehézkesen tudnak ilyen jellegű munkát végezni. Nehéz kezelni az argonbontó gépeket egy egyszerű trák zsoldos számára.

B. szájtátva bámulja a fölénk tornyosodó komphajót, nyaka már majdnem 180 fokos szögben elhajlott, csak a csúf szkafander menti meg fejét a mellépottyanástól. Nem is tudom, de olyan érzésem van, mintha valami régi, hatvanas évekbeli sci-fi filmben lennénk. Furcsa Előáztatott jelzőfények pislognak a közeledő hajó oldalán körbe, lilás árnyalatuk melegséget áraszt szét a sűrű emberi ködben. Csöndesen morgó óriásunk hasára az 5745-ös sorszám van felfestve. Jó néhány hajó indul még a világ minden részéről, hogy evakuálja a két fajt a földről. Pár ezer idős és gyógyíthatatlan ember állítólag itt marad, de erről pontos adatokat nem közölt egyik kormány sem – vélhetően legjobb belátásuk szerint ítélkeztek, mint mindig. De mi most végre elmegyünk. Az utolsó vasárnapunk a földön. A föld utolsó vasárnapja.

Ahogy felszállunk a beemelő rámpára, és lassan befolyunk a gépezet résein, a külső folyosókon halkan szól a zene az apró hangfalakból: ezt ismerem is: a Final Countdown az.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://katapultkortars.blog.hu/api/trackback/id/tr27028527

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.