2014. december 29. 22:07 - Komor

Tépő Donát - Vasárnap négyszer (3.)

„Az álom életszükséglet, főleg a művészeknek / mégpedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy az álom nem pihenés, hanem narkózis az érzéstelenítés nélkül töltött ébrenlét után. Az ember nem lehet éjjel-nappal magánál…”   Manuela Gretkowska Metafizikai Kabaré

3.

Koszos, áporodott, halott zokni szag.

Oxigénfojtott levegő szédeleg, és időnként kitántorog a szobából, megvonva ezzel a józanság utolsó csepp reményét is. Kócos fejünk felett az órák óta huncutkodó levedlett mámorpárlatok ripacskodnak fáradhatatlanul, felkenve a hajnalra egy elmaszatolódott szivárványt, ziháló szemünk mögött felkapargatva az álmok sarát, hogy ide-oda forgolódva a tölgyfabetétes kanapén, sehogyan se sikerüljön mélyre zuhannunk.

Olyanok vagyunk, mint egy masszív törkölypárlaton átvonuló szentjánosbogárhad: zizegve keressük a bejáratot az álmokból a valóságba, remegve és csuromvizesen ébredünk, ajkunk peremén szikkadt sivatag-délibábbal, homályos szemgolyóink véreres belvizein túlról magunkhoz térő öntudattal.

Apró kis pontok a földgömbön télapópiros pöttyök Nyugat- német Faber Castell ceruzával bejelölgetve, milliónyi izzó hedonista kukac, nők és férfiak, párok, gruppok, feketék és fehérek, fiatalok és már nem annyira fiatalok, megszámlálhatatlan pislákoló fényjel a soha fel nem ébredni vágyók világában.

Akik még egy ideig elhiszik, hogy lehet másképp, hogy mégis van értelme, és ez a néhány hétvégéről alattomosan néhány évre táguló meddő öntudatlanság keresés talán végül mégis megoldáshoz vezet, és ahogy a fények felgyúlnak, mi végre látjuk majd, hogy mi van a meder alján.

De persze most sem sikerül.

Csak egy újabb felpauzált éjszaka igen, csak a nagy piros gomb megnyomása a falon újfent pár órára. De most újra vissza kell találni a megjelölt útra, ahogy illik. Sziszeg a sötétség az ajtó alatt beszűrődve a korai nyár tegnap estéről leöblögetett maradványairól, amikor egyszerre már nem bírom tovább. Felpattanok, mintha jó kialudtam volna magam, pedig nyilvánvaló neonzöld számok állnak a mikrohullámú ételmaradványos ujjlenyomataiban bővelkedő kijelzőjén:

7.12

A család még alszik, de előre látom, hogy még így is A. lesz  jobban elfáradva egész nap: bevillanak a jól ismert mozdulatai, lomha mozgása, vibráló nyöszörgése, mikor másnapos. Délután még simán bealszik majd egyet, amire én már sehogyan sem leszek képes, mivel a gyomromból az ereimbe felszívódott, a hasfalamon megtapadt amfetamindaraboknak jócskán elég a három órás pihegés, talán még az is sok.

De mintha a test már felismerné a belé furakodó idegen jövevényeket, s legyintene egyet megszokásból: ó, ezt már ismerem. Volt már nálunk vendégségben. Így aztán évről évre, hónapról hónapra egyre inkább ellenállóvá válok mindenre, amit magamba szedek, s így harminc felett elcsodálkozom a természet körülfonó masszívitásán. Olyan ez, mint egy képlet, amibe a megfelelő értékeket helyettesítve ki kell, hogy jöjjön a végeredmény: ébredés.

Tudom, hogy még vagy másfél óra, mire ilyenkor vasárnaponként magukhoz térnek, s azonfelül is B. lesz az első - kicsit bekapcsolja még a Cartoon Network-ot, kókadozik a Micimackó mintás takarótenger alatt, majd kirohan hozzám a szobámba, hogy menjek vele Legózni. Tehát nagyjából negyven percem van – rakosgatom magamban az időt össze, miközben vizet kezdek forralni a citromfüves senchámhoz. Negyven perc, remek, az sok idő, az elég jól hangzik, most már csak végig kell futtatni a lépéseket magam előtt. Eltelik a másfél perces áztatási idő, unottan rázom ki a felpuffadt rozsdazöld levélkéket a kukába a bambuszszűrőből. Vacogni kezd a fogam. Pár pillanat az egész. Nem ártana egy kalcium tabletta. Rögvest találok egyet a teásdoboz mellett. Ez jó, már csak egy kis C-vitamin szükségeltetik, hogy megússzam reggeli nélkül, és valahogy elvegetáljak délig, mert enni még úgyis képtelen vagyok. Kibotorkálok a szobámba, apránként megszokva a sűrű massza sötétjét, a másik kettő ütemes szuszogása mellett. Az erkélyről hallom, ahogyan a csalogányok szemtelenül ébredeznek a kertben. A fejemben folyamatosan a Final Countdown dallama forog körbe és körbe megállás nélkül. Olykor csakugyan a legelképesztőbb hanghullámok tapadnak rám levakarhatatlanul egész nap, újra meg újra becsusszanva koponyám parányi kis lékein. Ez a végső visszaszámlálás a születésem óta tart. Magamra zárom a szobám ajtaját, nehogy valaki meglepjen a későbbiekben. A monitor csipás képernyőjével sértetten vágja haptákba magát régóta nyekergő íróasztalágyán: látszik rajta, hogy még aludna tovább, ha tehetné, de nincs több pihenés, megjött a főnök.

Nagyon halkra véve felteszek egy Dijf Sanders lemezt, valamelyik klasszikust a koraiakból, aztán leheverek a puffra és rágyújtok egy Stuyvesant-ra. Az enyhén sercegő dal ismert harmóniája lassacskán visszaránt a tegnap estébe, a kaleidoszkópban ringatózó tömeg közé, a lábam önkéntelenül felveszi a zene ritmusát, és toporzékolva jártatja magát, miközben az e-mail-jeimet böngészem. Semmi különös. Az üzenőfalon a szokásos korán kelők: ismert arcok, akik ilyenkor szintén nem bírnak aludni, vagy nagyjából még csak most értek haza valami afterról. Én most már csak a saját kis afteromba süppedve merengek azokról az időkről, amikor még jómagam is megfordultam a második menetben eldugott faházakban közeli erdők ismeretlen útjain, vagy valamelyikünk szobájában, ha éppen elutaztak a szülők. Véget érhetetlen rumlimezők királyai voltunk felvérzett orrsövényekkel, aszalt gumivá mállott lufidarabokkal a zsebünkben, mélyülő filozofálgatásaink közepette mereven bámulva cigarettáink földre hulló parazsát.

És volt, akinél mindig akadt papír.

Felfedeztük magunknak a saját kis Summer of Love-unkat egyik nyárról a másikra, telente meg dohos gyárépületekbe vissza-húzódzkodva. Húsvétra fehér nyulat sütöttünk, Karácsonykor meg Mikuláspörköltet tunkoltunk

Tunk. Tunk.

De aztán az idő szükségszerűen minket is lóvá tett. Elhittük, hogy önmagunkon kívül más is fontos lehet számunkra, hogy meg kell osztanunk azt a temérdek előre pácolt pillanatot valakivel, hogy tartoznunk kell valahová, valamihez. Új nemzedékek jöttek, és mi pislogva álltunk meg a ring szélén, mint akik nem fogták fel, hogy ma este már új bajnokot fognak avatni mindenképp, úgyhogy jöhet a kispad. Kissé kiégve botorkálunk most még az öltözőben, hátha visszahívnak, hátha jók leszünk még valamire, hiszen a tapasztalat bennünk mozog, velünk van mindörökre, mi már tudjuk azt, amit emezek még csak sejtenek. De mindez persze semmit nem ér, hiszen hiába is próbálnánk meg tanácsot adni neki, vagy rájuk szólni, hiszen mi sem hallgattunk senkire, csak azért se. Sántikálva próbáltunk meg talpon maradni az érvényesnek vélt úton, és bár nemegyszer direkt kiléptünk a sorból, most mégis rá kell jönnünk, hogy már rég rajta sétálunk. Ők meg egyszerűen. Drasztikusan felsűrűsödik a rendszer, és minden ami vele jár, önmagát táplálja, eteti nap, mint nap előre egyre gyorsabban, egyre többet. Végtelen határokon mozog a masszivitás.

A kishűtőből előveszem a Sztolicsnaját és töltök magamnak. Már jóleső borzongással nyelem le a második kortyot, miközben megpróbálom lefuttatni magamnak a tegnap este történteket:

 H.-nak elolvadt a szájában az utolsó lufi, és kimerült arccal jelzi, hogy elfogyott. Kibontsuk a másik palackot is? Szerintem már ne. Hajnali fél négy van öregem, már csak a robotok maradtak, azoknak meg már mindegy. Nincs már pénzük úgy sem, egy rakás lufit eltoltak. Jól van, nekem mindegy, igyunk egy vodkát, aztán húzzunk. Álljunk meg még a parkban elszívni egy dzsoját. Van nálam dobozos sör. I. hazament? Úgy láttam már korán kibukott. Meg sem várta a drum & bass szettemet, pedig direkt miatta szúrtam be ma. Hozd a palackot, én fizetek. / Ötszázból kérek. Csá, szevasztok, holnap délután vagytok? Eljönnék a cuccokért. Jó, majd bemászom legfeljebb. Kutyát kössétek meg hátul. Múltkor is megharapta J.-t, mikor betrippezve hazajöttek a fesztiválról. Lépek. Gyere.

 A gomolygó füstből Mary Jane Parker lép elő, és masszírozni kezdi a hátamat. Érzem, hogy arcom bal oldalát megcsapja egy hőhullám, aztán kissé izzad a tenyerem is, miközben érzem, hogy lassan ismét hatalmába kerít a vágyódás. Az amfetamin általában kellemes mellékhatású szerelmi kényszere. Márt évek óta, minden ilyen este végeztével, minden egyes átvergődött hajnallal megállíthatatlanul tör előre a kanosság. A drog felpezsdíti a vérem. Jobb helyeken ilyenkor nagyokat kamatyolnak maradék kólacsíkokat nyalogatva egymásról, de nekem marad a négy falam, meg a két kezem. De nagyjából egy is elég. Muszáj tovább serkentenem a boldogsághormonokat, még, még. Kezembe veszem bizsergő farkam, miközben betöltök egy Audrey Bitoni videót. Két lábam kitámasztom, amennyire csak bírom az íróasztal két oldallapjával, aztán szépen lassan maszturbálni kezdek. Beleképzelem magam a fazonra nyírt fazon helyébe.

Minden mikropillanat feltorlódik az elmémben, önző megrázkódtatás csurog rám, és én tudom, hogy ezt akarom mindenek felett.

Halkan elélvezek, egyenesen bele az 5745. papírzsebkendőbe, amit erre a célra használtam. A gyomrom elkezd korogni, de aztán iszok rá még egy kis teát, és fél óráig megint minden rendben. Elzsibbadva szívok el még egy cigit, aztán úgy döntök, iszom még egy vodkát is  Aztán meghallom B. kiabálását a szobából. Felébredtek.

Bevonszolom magam, adok egy jóreggelt puszit mindkettőjüknek, aztán elmegyek lezuhanyozni. A tus szirmaiból ömlő folyam felpezsdíti a bőrömet / bekenem magam mentás tusfürdővel alul is, hogy szinte csípjen.

Reggeli helyett egy fél narancs. Bőven megteszi, miközben Pókember lenyomja a krokodilember Dr.Connors-t. Zsibbadnak a szemeim is már, mire legózni kezdek, de most még jól is esik, mert miközben elbágyadtan rakosgatom a birodalmi lépegetők fejét a helyükre, érzem, hogy egyre inkább magamhoz térek. A vitamin már beütött, minden puszta kémia csupán, ami részint irányítható.

Inkább elmosogatok, csak, hogy csináljak valamit. Közben A. hajat mos és kókadt mosódmedveként járkál ide-oda a lakásban.

A délelőtt vidáman telik, és még mindig nem vagyok éhes. De nagyon jól tudom, hogy egy körül kezdek majd lelassulni, és vészesen kifogyni az energiákból, hogy testem majd fel-háborodottan megállj-t parancsol, ezért inkább kimegyek a szobámba és belenyalok a mélyhűtőből előkotort átlátszó zacskócskába. Ez jó lesz kora estig, aztán már úgyis mindegy, jöhet az esti film, amely hullámain majd úgyis elalszom.

Eljön az ebédidő.

Rémálom.

És persze megint rakott krumpli van, ahogy eddig valamiféle sorsszerűség által szinte mindig, amikor valamit beszedek. Szerencsére egyre ritkábban, csupán ha a helyzet vagy a kihűlőben lévő lázadásom apadó kitartása úgy kívánja: két–három havonta, ami nevetséges, ha a mai gimnazisták narkózási szokásait vesszük, pláne ha hozzáképzeljük még Steven Tyler vagy Hunter S. Thompson életútját is. Öreg, megcsoffadt éjfélhuszár vagyok én is csak, aki már megtanulta hol a határ, és be is tudja tartani a sebességet. És most ők szintén megtanulják, még ha közben egyik-másik el is hull.

Alig bírom lenyelni a falatokat. Szájpadlásomat dühös burgonyahóhérok kaszásai tépázzák, hiába jönnek be balról a kovászos uborkák. Jobb, ha lepihenek.

Kiballagok a kertbe a medencéhez, miközben az újfullandi feje beszorul a kiskapu lécei közé. Belevetem magam a vízbe, hogy észhez térjek. Szétcsap a hideg, pedig tudom, hogy legalább harminc fokos. De legalább magamhoz térek. A három villányi habzsolásnak álcázott paprikás krumpli még így is mázsás súlyként nehezedik a gyomromra, amely alkalmasint tágulni próbál, de valami belülről nem ereszti. Lemegyek a víz alá, megpróbálok a medence aljára tapadni, mint valami rája, és próbálom odaszögezni a testem az érdes padlófelülethez. Várom, hogy fogyjon a levegő, hátha itt maradok, hátha nem sikerül a visszatérés a felszínre. Játszom az idővel, ami közben mégis megszűnik létezni. Ott vagyok, ahol a helyem van. Múló pillanat vagyok csupán a kozmoszok sercenésnyi összekoccanásában, mégis jól érzem magam. Ott vagyok, ahol lennem kell. Minden a megfelelő pillanatban történik, úgy ahogy az energiák összeploccsannak rajtunk, s mi sodródunk velük a következő helyszínre.

Felbukkanok a felszínen.

Megkapaszkodom a medence oldalában, miközben megpróbálok ráállni mindkét lábammal B. vízi deszkájára, de ez a tribord most nem egyszerű feladat. Végül valahogy sikerül, és ezen felbuzdulva körbe vízisíelem a babmedencét. Rögvest belefáradok, úgyhogy inkább kimegyek tekerni egyet a napernyő alá, mely most már alaposan elmerült mai munkájában, izzadva fogja fel a ránk leső napsugarakat. A. kiszabadítja a blöki fejét a lécek közül, miközben belépnek a kertbe B-vel.

Megpróbálom lekötni magam egy Dürrenmatt krimivel, hogy teljen az idő, és az agyam is kapjon enni végre.

A délután lomhán telik, lassan mindenki elszunnyad rajtam kívül a kertben: a kutyák oldalra dőlve nyüszögnek álmukban, miközben lábuk lelóg a garázs palatetőjéről.

Egyre képtelenebb vagyok felfogni és összerakni magamban az olvasott szavakat, minden olyan gyors de egyben lassú is. Hullámokban váltja egymást a mindent betöltő boldogság és a nyüszítő fáradtságérzet. Leteszem a könyvet, de nem adhatom meg magam az alvásnak: agyam felvonszolja testemet az emeletre a laptopomért, amin nézhetnék valami filmet.

Az Azumit választom eredeti rendezőiben - Aya Ueto csúcsformában.

Szanaszéjjel kaszabolódik fél Japán. Inkább átkapcsolok egy trák csatornára az interneten.

Az este megtébolyult makacssággal nehezedik rám, hogy mindjárt felökleljen. A medencében olvadozó klórtabletták unatkoznak.

A levegő még mindig párásan melegít, de most már ideje megindulni.

Mert végül akárhogyan is húzzuk, eljön a vasárnap esti nagymozi ideje, ami vélhetően most is egy két éve látott blockbuster lesz. B. harmadszori felszólításra sem hajlandó fogat mosni, ezért bemegyek a szobájába és megerőszakolom az egyik összerakós játékát. A mesekönyvek félig kilógva a polcokról tágra nyílt szemekkel kíváncsiskodnak a vállam fölött. Bosszúból sietősen bebújok a paplan alá, és a fal felé fordulva magamba roskadok: újabb vasárnapot éltem túl.

(folyt. köv.)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://katapultkortars.blog.hu/api/trackback/id/tr747021031

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása