2014. december 28. 12:23 - Komor

Komor Zoltán - Mesék Kaptárvárosból (részlet)

(Parabola regény, megjelent az Ad Librum kiadónál 2010-ben)


(...)
– Hello – mosolygott a kurva, ahogy az Orvos elhaladt mellette.
Fiatal volt, a legjobb esetben is tizenhat, arca vastag smink-maszk alá temetve, egy kerge indián a vadnyugatról; szempillái aprócska antennák. – Nem akarsz dugni?
Az Orvosnak óhatatlanul is eszébe jutott egy ápolónő, aki két éve még a kórházban dolgozott, a gyermekosztályon: Az is mindig hasonló módon volt kikenve. Mint kiderült, az ápolónő túlzottan is élvezte kisfiúk végbelében megmérni a lázat, így hát el kellett bocsátani. Ez az egyik híres perverz-sztori, mely a kórházzal kapcsolatos. A másik egy furcsa éjjeliőrről szól, aki gyakran megerőszakolta a hullákat. Amikor végül rajtakapták a dolgon (több mint három éven át titokban tudta tartani a dolgot), épp egy szélütött öregasszonnyal fajtalankodott. „Olyan hideg volt… Olyan érzelem nélküli… Istenem, istenem, egyszerűen nem bírtam neki ellenállni…”
Az Orvos a kurvával szemközt állt, és zavartan tördelte a kezét (ezt a két precizitásra finomult kezet, mely oly gyöngéden képes a szikét a húsba vájni, hogy az operáció szinte átnemesül szerelmi játékká), mintha csak egy álomból ébresztették volna.
A kabátja zsebében hideg szike lapult, valamiért úgy érezte, magyarázkodnia kell miatta, pedig nyilvánvaló, hogy a lány nem emiatt állította meg. Hogy mit keres egy szike a zsebében? Jó kérdés, nem tudta. De elvégre is orvos volt, csak lehet nála egy szike, anélkül, hogy meggyanúsítanák bármi miatt is, mondjuk gyilkossággal. Mégis újra tizenhárom éves volt, s az édesanyja most kapta rajta, amint egy ócska pornómagazin fölé görnyedve maszturbál. (Talán lesz még szükség erre az átkozott szikére a mai este folyamán…)
– Dugni? – dadogta idegesen az Orvos.
– Igen, persze! – kacagott fel a kurva, mintha tényleg viccesnek találná az Orvos példátlan megilletődését. Az egyik metszőfogának hiányzott a fele; nyilván a stricije ütötte ki, hogy dologra bírja a kislányt egy fáradt napon.
– Nem – mondta az Orvos, és már indult is, hogy maga alá gyűrje a város kihalt utcáit. Tekintete a száguldozó kocsik végtelen kígyósorára szegeződött; mintha pár pillanat alatt sűrűsödött volna be a forgalom.
– Várj egy kicsit! – rikkantott utána a lány kedvesen, és elindult futva a férfi után. Lágyan belé karolt, mintha nem is idegen lett volna, hanem a vőlegénye, töredékes mosolyát a férfi arcába nyomta. – Hova ilyen sietős?
– Mi közöd ahhoz, kislány?
A lány tovább mosolygott, mintha a vigyor ráégett volna sápatag arcára.
– Orvos vagyok, és az egyik páciensemhez igyekszem – magyarázkodott a férfi. – Szegény pára már az utolsókat rúgja. Meg kell mentenem… Ez a jó orvos feladata, nem? Megmenteni a… páciensét.
(A lány csonka vigyora mindent elárult.)
– Csak gondoltam, elmehetnénk mi ketten egy kicsit szórakozni… – így a kurva.
– Értettem ám elsőre is az ajánlatot.
– Igen, de… Ha akarod, beszélgethetünk is meg ilyesmi…
Ezúttal az Orvos kacagott fel.
– Beszélgetni? Miért pont a te társaságodra vágynék? Miért pont veled akarnék beszélgetni? Akkor már inkább tényleg dugni… Mennyi?
– Ma este olcsó, doktor bácsi. Öt.
– Ötezer? Ennyit érsz ma? Hát rendben. Menjünk. Keressünk egy nyugodtabb helyet. Ha egyáltalán létezik még olyan ebben a rohadt városban…
A lány szemei felcsillantak, valahol mélyen azonban mégis felsikoltott egy kicsit; egy egészen kicsit.
Elindultak. Komor házakat hagyva maguk mögött, szótlanul lebegtek előre, mint halovány kísértetek. Megfagyott, ónszínű szobrok integettek feléjük örök némasággal; testükön leopárd-foltokként virítottak a graffiti-nyomok.
– Hé, doki!
– Igen?
– Semmi.
A világ döglött múzeuma kacéran ölelte őket körbe, megmagyarázhatatlan fényekkel ostorozva pilláikat; pallosként ragyogó reklámfeliratok kiabáltak feléjük, mint neontestű ribancok: – Vegyél meg! Vegyél meg! Tégy velem, amit akarsz, de kérlek, vegyél meg!
– Hogy hívnak? – tette fel a kérdést a lány.
Az Orvos bemutatkozott.
– És téged?
– A nevem nem fontos – suttogta kacéran a lány. – Soha nem is volt…
Egy koszos panzióhoz értek. A lány már tudta a dolgát: Rutinosan odabillegett a recepcióshoz, egy előre-hátra dülöngélő, koszos öregemberhez, kinek szakadt ruhájáról ősi pókok képlékeny hálói csüngtek, és szólt neki, hogy felmennek. A recepciós még csak pillantásra sem méltatta a fiatal kurvát, úgy bámult maga elé, mintha a szálloda, már ha lehet annak nevezni ezt a roggyant kis épületet, ótvaros porfelhőiből olvasna mondatokat. A lány, ügyesen átkínlódva magát a pulton, maga vette ki a szobakulcsot a repedezett üvegszekrényből, mely ott terpeszkedett az öreg háta mögött.
Elindultak felfelé; a piszkos lépcsőfokok nyikorogtak. Piszkos lépcsőfokok… Minden bizonnyal érzékcsalódás volt, de az Orvos úgy érezte, egyenesen az égig vezetnek.
Nem az égig vezettek, csupán az emeletre. Egy rothadó szoba várta érkezésüket.
A padlón apró porcicák kergetőztek, ahogy a félig nyitott ablakon át beszökkent az enyhe szellő, fura illatokat hordozva magával; a kintről jövő új illatok elkeveredtek a szoba bűzös levegőjével, szétválaszthatatlan elegyet alkotva, mely a világ pusztulásának képét vetítette az Orvos elé. A falon egy hatalmas tükör lógott, s a férfi tekintete megakadt ezen a tükrön. Örvényként szippantotta magába, egy pillanatra el is veszett benne.
Két perc sem telt bele, a lány sorban ledobálta ruháit. Nem először csinálta, világosan látszott a mozdulatain, a mozgásán, a mosolyán, egyszóval rajta.
– Csak nyugi – csitítgatta törött fogán keresztül a férfit. A hangja érdes volt s elhalt.
Az Orvos enyhe undorral dőlt le az ágyra, melyből áradt az átható bomlásszag; bár valaki rendkívül elővigyázatosan lefújta valami ócska parfümmel, azért még lehetett érezni azt a félre-ismerhetetlen, savanykás illatot. Talán maga a lány fújta le műszakkezdés előtt. Talán a saját testét is ezért fújta.
A lány már anyaszült meztelenül állt az ágy lábánál. Az Orvos még mindig ruhában volt, kabátzsebében még mindig ott feküdt a szike. Elnézte a lányt. Nézte a fiatal testet, amely ott állt előtte, teljesen takaratlanul, feltárulkozva, kvázi megalázkodva. Hány, de hány meztelen testet látott már csak az idén – gondolta egykedvűen az Orvos. Rózsaszín puncik, szőrős farkak; őt már semmi sem izgatja. Se a halottak, mint azt a bizonyos éjjeliőrt, se a kisfiúk hamvas popsija, mint azt a bizonyos ápolónőt.
Alapvetően kislány volt még. Formás mellek, karcsú derék, szénfekete szeméremszőrzet. Az arca mégis olyan volt, akár egy halotté. Talán az ablakon besütő holdfény miatt, amely fehérre meszelte a szobát. Talán a sok smink miatt. Lényeg a lényeg, mintha egy halott állt volna előtte… Egy keserű sorsú kísértet, ki éji órákon kísért, hogy alvó emberek tehetetlen fülébe súgja, mily sokat is szenvedett ő.
Az Orvos semmiféle késztetést nem érzett rá, hogy lefeküdjön ezzel a lánnyal, aki gyerek is volt meg halott is. Teste nem izgatta fel, mintha csak az egyik páciensét vizsgálta volna. Lehunyta szemeit; elképzelte miként futnak a lány bőre alatt az erek. Hosszú, hosszú autópályák, tele rohangászó kocsikkal és bogárszemű sofőrökkel. Szinte látta, miként ver a szíve… Miként rángatja a hús a csontokat… Látta a beleit és benne a fel-gyülemlett fekete salakot. Sötét volt, akár az éj ott kinn.
– Gyere! – hívta az Orvos erőtlen hangon. – Gyere, ülj le mellém!
A lány engedelmesen leült az ágyra: a rugók felsikoltottak, a mocskos paplan száraz bőréhez ért.
– Mesélj nekem! – kérte az Orvos.
– Mit? Miről?
– Mesélj az életedről! – mondta a férfi, egy másik ember hangján.
A lány egy ócska éjjeliszekrény még ócskább fiókjából előhalászott egy doboz cigit, gyújtót, majd rágyújtott. Füst töltötte meg a szobát, elnyomva a rothadás illatát. Ugyanonnan elővett még egy felbontatlan kondomot is, s lusta mozdulattal az Orvos mellkasára lökte.
– Mit lehetne az én életemről elmondani? – töprengett hangosan a lány, majd felkacagott.
Jó kérdés – futott át az Orvos fején. Mit lehet az életéről elmondani? Semmit. Olyan, amilyen: egyesek szerint szégyenletes, szerinte természetes. Mit lehet elmondani az ő életéről? És egyáltalán mit lehet elmondani bárkinek az életéről? Olyan, amilyen. Vagy jó, vagy rossz, vagy köztes átmenet. S hogy melyik jó, melyik rossz? Lehet saját mércével mérni, de lehet akár társadalmi mércével is. Olyan amilyen; kész. Nekünk embereknek talán nem dolgunk ítélkezni; mondhatni, nem vagyunk istenek.
Egyszer véget ér, és túlvilág nem létezik, nem létezhet; ostoba mese, csak úgy, mint a lélekvándorlás. Hogy mi van a halál után? Pontosan az, ami ennek a lánynak a beleiben van: Sötétség. Vég nélküli, ragadós sötétség.
A racionális ember bibliája mindig a tankönyv legyen, ne más. Az emberi agy felelős személyiségünkért, nem a lélek; ebben hitt az Orvos, ebben akart hinni, ugyanis komolyan vágyott rá, hogy a halál után megszűnjön.
– Akkor szeretkezzünk hát! – mondta a férfi, leküzdve undorát közelebb húzódott a lányhoz.
– Rendben –sóhajtotta a lány, azzal eloltotta cigijét a földön.
Nem szeretkeztek, csak dugtak, minden öröm és élvezet nélkül, ösztönösen, mint az állat, vagy mondjuk, mint az imádkozó sáska, amikor a hím már tudja: a rituálé az ő halálával lesz befejezettnek nyilvánított. Az Orvos ki és bejárt a kurván, persze ez mit sem jelentett neki.
– Dugj meg! Ez az! – sipítozott a lány. – Erősebben! Keményebben!
Remek színésznő volt, legalábbis az lett volna, ha a sors egy különös fintora nem űzi ebbe a szállóba…
– Fogd be! – utasította az Orvos.
És a lány befogta.
(„Olyan hideg volt… Olyan érzelem nélküli… Istenem, istenem, egyszerűen nem bírtam neki ellenállni…”) Elértek a tető-ponthoz, (Milyen vadul verhet most az a nedves kis izomköteg a mellében… Milyen sebesen pumpálhatja a vért… Megannyi… Hosszú… Autópályán… Keresztül…) vagy hívjuk akárhogyan. Evidens, hogy mindenki életében eljön egyszer a tetőpont; utána jöhet a hanyatlás. És akkor lehet kicsit pihenni, bámulni a plafont, a falat. Az Orvos szinte összeesett.
Hátradőlt az ágyon, a feleségére gondolt.
– Most már beszélj – mondta a lánynak.
– Kurva vagyok – mosolyodott el a lány, a törött fog ismét kivillant a vastag rúzsréteg mögül. – De ne gyere nekem azzal a dumával, hogy miért nem kezdek valamit az életemmel, meg ilyesmi…
– Hiszen most dugtalak meg! – vágott közbe a férfi.
– Biztos azon töprengsz, vajon szeretem-e ezt csinálni. Nem szeretem annyira. Kicsit rájátszok… Tudod, hogy megy ez. Inkább lennék színésznő.
Az Orvos egyetlen szót sem szólt. Ugyan mit mondhatott volna erre? Hogy a tehetsége már megvan hozzá, vagy mit?
A saját álmaira gondolt, az álmokra, melyek mostanra teljes mértékben jelentőségüket veszítették. Rohadt egy világ, látta be: álmokat fal fel mindennap. Ragadozó.
– Csillognék a népszerűségben! Mindenki értem rajongana! Filmekben szerepelnék! Minden évben férjet cserélnék! Gazdag lennék! Szép ruhákban járnék! Nyaralni mennék a magánrepülőmmel! Habzsolnám az életet!
Az Orvos már készült rá, hogy pofoncsapja a lányt, de elkésett, a lány megelőzte. Saját magának húzott be egyet, ököllel. Talán így veszíthette el a metszőfoga fél darabkáját valamikor rég, amikor véletlenül álmodozásra adta a fejét. Az Orvos zavarában félrenézett, majd a földre pillantott. Meglátta a kondomot, amit a lány adott oda neki az aktus előtt, azt a kondomot, amit elfelejtett felhúzni. Nos, a lány nem szólt miatta. Jó lesz másnak…
– Nem lehetek színésznő, ugyanis beteg vagyok – vallotta be a lány.
– HIV? – tette fel közömbös hangon a kérdést a férfi.
– Nem. Nem HIV. Az én betegségemnek nincsen neve. Az igazat megvallva egyedül én szenvedek ebben a betegségben.
– Mik a tünetek? – folytatta az Orvos. Az első eset volt, hogy egy rothadó szobában rendelt. Nem élvezte. A rendelőben történő rendelést sem.
– De ne áruld el senkinek… – súgta a lány. – Ez titok…
A férfi megígérte; persze nem igazán hitt benne, hogy bárkit is érdekelne, milyen betegségben szenved a kis tizenhat éves kurva az utcasarokról. Minden ember sikoltozik a nap huszonnégy órájában, megállás nélkül, egyfolytában. De mindenki csak a saját sikolyát hallja, és ha el is jut füléhez egy kevés a többi sikolyból, csak úgy egy-két foszlány, akkor sem igazán törődik vele. Mindenki önnönmaga alázatos szeretője, és tesz rá, mi baja van másnak. A barátok és a társak szerepét szép lassan szemüveges pszichiáterek vették át.
– Néha… Esténként… Átváltozom… – suttogta a lány.
Az Orvos némán, rezzenéstelen arccal figyelt.
– Néha esténként féreggé változom – folytatta.
A férfinak Kafka híres novellája jutott az eszébe.
– Elhiszed nekem?
Az Orvos eltöprengett egy pillanatra. Majd lassan bólintott. Gyilkos tekintettel figyelte az ablak üvegén csüngő holdat.
– Ha akarod, megmutathatom neked – motyogta halkan a lány, nagyon halkan, mintha a mocskos falnak mocskos fülei lennének. – Akarod, hogy megmutassam?
– Rendben – egyezett bele a férfi az érdeklődés legkülönösebb jele nélkül.
– De nehogy megijedj! Nyugi! Kicsit ijesztő, de ne félj!
Az Orvos szemei ismét a tükrön akadtak meg; most vette csak észre, hogy a tükör valójában egy szekrény tükörajtaja. Hogy nem tűnt fel neki eddig?
A lány ehhez a szekrényhez sétált, kinyitotta.
– Mindjárt jövök –közölte az Orvossal, azzal eltűnt a szekrény baljós gyomrában.
Céltalan ragyogott a hold, bevilágítva a piszkos vászon-eget a város fölött. Város. Koszos házak rőzsekötege. Hangyaboly. Semmi. Szavak. Csupán furcsa sziluett… Furcsa… Furcsa, fuldokló hangok törtek elő a szekrényből. Mintha egy rég eltemetett csecsemő sírt volna fel a nedves anyaföld koporsójából.
A szekrény ajtaja kinyílt, kivágódott, kicsapódott, és torz attrakcióként kiugrott belőle a lány. Meztelen teste köré egy foszlott pokrócot csavart, melyen felismerhetetlen foltok éktelenkedtek. Talán pont ezen a rongyos pokrócon szeretkezett tegnap este egy mosdatlan férfival, aki talán még meg is verte. Vérfoltok. Ondó. A lány pedig vadul tekergőzött, mintha hastáncot akarna járni: Teste hol feszült, hol engedett. Haját felborzolta, hogy az égnek álljon.
– Fééreg vaagyok…! Féééreg vaaagyok! – sziszegte tompa hangon, és járta, járta tovább esztelen táncát. – Csúúúszoook… Mááászoook… Tekergeeek…
A férfi csak nézte a bizarr előadást. Arca leírhatatlan grimaszba gyűrődött. Rágyújtott egy cigire, mindig stabil keze mintha remegett volna kissé.
A lány hisztérikus kacagásba kezdett, és úgy dobta le magát a koszos földre, le egy fonnyadt, piros szőnyegre, mintha nem is lettek volna csontjai, amit féltenie kellett volna. A pokróc félig lecsúszott róla, de a lány tovább tekergett a földön. Kinyújtotta a nyelvét, és vadul a padlót kezdte nyalni.
– Féééhééééhéééreeeg! Féééhééééhééééreeeeeg! – nyivákolt szörcsögve.
Mellét hozzádörzsölte a bomló szőnyeghez, míg száraz bőre fel nem sérült. A mellbimbó véres köröket írt le a porba.
Hátravetette magát, leesett a lepedő, de ő tovább tekergett; nyála habos tócsákba csöpögött. Verte magát a földhöz, saját mezítelen testét ütötte ököllel, és úgy sikoltozott, akár egy boszorkány.
– FFFÉÉÉHHRREEEG! – ordította, majd a fejét (emberfölötti erővel) a kemény padlóba vágta.
Elájult. Szájából vérpatak folydogált. Az Orvos lassan ki-kecmergett az ágyból. (Reccs! –recsegték a rozoga ágy rozsdás rugói.) Most már a teste is olyan büdös volt, mint az ágy, mint a takaró, semmi kétség: most már ő is rohadt. A világgal egyetemben. Az ablakon aprócska légy mászott. Törékeny rovarlábai a holdfény selyem-semmijét kapirgálták.
Odalépett a lány mellé, és óvatosan felemelte a padlón nyugvó fejet. A másik fél foga is kitört, a mosoly elhervadt aj-kán. Nos… A rúzs vastag rétege mintha lemállott volna arcáról az éjszaka folyamán, elkenődött. Jelent ez valamit?
Lágyan megcsókolta homlokát, majd visszafektette a padlóra, sőt, még a lecsúszott lepedőt is ráterítette. Felöltözött, magára aggatta ruháit, és kiment a szobából. A bomlás ismert/ismeretlen illata követte őt, mint valami láthatatlan társ, ki emlékezteti őt arra, hogy nem álmodott, minden megtörtént, mert mindennek meg kellett történnie…
A folyosóról nyíló vécébe ment, hogy lemossa az arcát, bár legszívesebben az egész testét átcsutakolta volna. A mosdó legalább olyan romosnak tűnt, mint a szoba, amiben ezzel a furcsa, ám valahol mégis bájos teremtménnyel közösült. A falakon alig kiolvasható firkák görbe vonalai terpeszkedtek; a levegőben pedig az emberi vizelet édeskés-fanyar párafelhője szálldogált.
A piszoárhoz lépett, és elővette a farkát. Kissé meglepetten nézett le rá, arra számítva, hogy már bizonyára lerohadt a közösülés alkalmával. Nem rohadt le: ugyanolyannak tűnt, mint előtte. Unott arccal nézte a csempét, miközben vizelt. Megpróbálta megfejteni az eldeformálódott írások jelentését.
„MEGBASZTAM DE FOGALMAM SEM VOLT RÓLA HOGY NEM EMBER” – így az egyik.
Az Orvos hüllőtekintete egy másikra vándorolt.
„JÉZUS KRISZTUS NEM SZERETI A KURVÁKAT” – így a másik.
Behunyta a szemét, s nagyon sóhajtott. Megpróbált egy kis értelmet keresni a káoszban. Még sohasem érezte magát ennyi-re… üresnek. Ennyire bizonytalannak.
„SZOPJ LE!!”
„TEGNAP ESTE ÁTESTEM A TŰZKERESZTSÉGEN! AZÓTA FÁJ.”
„TUDJUK MIT TETTÉL!”
Az Orvos újra és újra átolvasta ezt az utolsót.
„TUDJUK MIT TETTÉL!”
Gyorsan megmosta a kezét, és kisurrant a klotyóból. Képtelen volt rá, hogy puszta kézzel érintse meg a kilincset, ezért vállal nyitotta ki az ajtót. Lement a lépcsőn (melyek talán a pokolba vezetnek), biccentett a recepciósnak (az csak bámult maga elé, nézett, nézett és nézett), majd kisietett az utcára.
Amilyen gyorsan csak tudta, maga mögött hagyta a hotelt, maga mögött hagyta a féreglányt, és maga mögött hagyta a koszos budit, a koszos falfirkával együtt, amely lemoshatatlan bűnére emlékeztette őt. Nem nézett hátra, nem állt meg, csak ment. Felesleges lett volna hátratekinteni… A házak követték. Hallani lehetett a lépteiket.

(...)

Az Orvos futott. Futott, mert üldözték. Futott. (Valóság ez, vagy csupán álom az álom méhében?) Érezte, illetve tudta, hogy a nyomában vannak. A város a nyomában volt. (Hallotta tocsogó lépteit.) Kihalt sikátorok elfeledett szemete között bukdácsolt. Tenyérnyi méretű csótányok rohantak elő a kukák mögül. Futott. Ő futott.
Nekiesett egy kukának, s a fémfedő lerepült. A kukában több ezer, több millió, végtelen számú féreg tekergett. Zsíros-fakó testű kukacok, hangot nem formázó ajkuk felsikoltott. Továbbszaladt. A szike még mindig a zsebében pihent…
Haldokló hajléktalanok döcögtek elő a szennyből, maguk után húzva kihullott szerveiket. Borostás arcukra ráolvadt a vigyor. Fogatlan szájak kiabálták a világba ocsmányságaikat. 
– Mondd, hogy áááá! – mosolygott rá egy fiú.
– Áááá… – így a másik.
Elképzelhetetlen kocsik suhantak tova a megvilágítatlan utakon. Néha egyik-másik leállt, ilyenkor a sofőr kiszállt, és lecsavarta a tanksapkát.
– Má’ megin’ kifogytá’, aranyom? – böfögték zsírosan, azzal egy késsel felvágták az ereiket, s a patakként kizúduló vért a tartályba csöpögtették. – Ettő’ maj’ erőre kapsz!
És újra ment. Őrült kannibálként emésztve az értékes benzint.
– Ne… – csuklott el az Orvos hangja.
A falnak dőlve ócska kábszeresek szívtak az orrukba bogár-petéket.
– Jó anyag – sutyorogta az egyik.
– Ja – mondta a másik, miközben rovarok keltek ki az orr-üregében.
Az Orvos bevetette magát az egyik sikátorba, és lekuporodott egy kuka mögé.
– Na né’ má! – röfögte egy hajléktalan a szomszédos kuka mögül. A hajléktalan lábaiból kövér patkányok falatoztak, hús-cafatokat tépve le a csontról.
– Egyetek drágaságaim… – mosolygott a hajléktalan. – Már csak ti maradtatok nekem…
Az Orvos körbenézett. A város ott volt mindenhol. Gyorsan előkapta kabátja zsebéből a szikét. Egy csodaszép tartóban volt. Kinyitotta, a belsejében egy idézet állt. (Már régen vésette bele, évekkel ezelőtt.) „Ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd.” Nietzsche.
Kikapta a szikét (fémes csillogás a káptalan éjszakában) és elhajította a dobozát. Felállt s egy falba mélyesztette a fegyvert. A beton mögül hirtelen vér buggyant elő. (A város vére… A város húsa… Itt minden a városé… Minden… Mindenki… Te is…) A fal húsa pirosan felizzott. Az Orvos tovább kaszabolta. Véres húscafatokat faragott le az épületről. - Mondd, hogy ÁÁÁÁÁ!
A város felsikoltott. Egy tétován álldogáló villanyoszlop te-keredett az Orvos teste köré, szorította, mint ősi boa, vagy fémes piton. (Azt hitted, szabadulsz?) Az Orvos kezéből kiesett a véres szike. (Ártatlan bűnök ülték a lelked. Eutanázia? Ugyan már!)
– HA SZAKADÉKBA NÉZEL… – kiabált. – A SZAKADÉK IS VISSZANÉZ BELÉD!
Vége. Vége. Megtisztulás.

 

http://kaptarvaros.atw.hu/

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://katapultkortars.blog.hu/api/trackback/id/tr637016775

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.