aznap a lilán duzzogó atmoszféra
széléig sétáltam veled
és ott a fecsegő üvegfények között
talált leheletekből összeragasztottalak
ijedten és kérdőn néztél rám,
hogy mit művelek
és én is megriadtam, amikor
észrevettem, hogy kezem magányosan
egy felhő kóbor testébe lóg
csöndben és szomorúan indultunk vissza
az úton sóhajpatájú
fekete mének elé löktél,
mert már nem volt leheletem
valaki nevetett ezen a tréfán,
de azt hiszem,
hogy nem te voltál...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.