2014. december 13. 21:05 - Komor

Tar Attila - A város és vándor székezetek

az ember ma az utcán járt,
tudjuk, hogy megint égbe meredtek a kőből készített dobókockák, és a fák is, mind szép, meg is csodálta
de amint a kerítés tetején sétált, nagy odafigyeléssel, mert hiába akadt lég-rágógumi a kezében, ami eltölthette volna biztonságérzettel, hogy nem fog leesni, most mégis, mintha vérre menne a játék, beleéléssel ment végig, a végénél átpattant a szemköztire majd, onnan is lelépett, mert nem akart erőlködni már
hirtelen eszébe jutott nem is arra kell mennie,
- á, most nem könyvtanra megyek,
így fogta magát újra kemény beleéléssel beleugrott a térbe, mélyen, hogy visszarugaszkodjon, ami tűrhetően sikerült is
- áhá, hát az orvoshoz kell mennem most
állapította meg,
így felszökkent játékképpen megint az odavezető kerítésre, és most kézen járva, vagyis úgy téve, mintha lebegne, mint egy lufmancs, így lépegetett kezével előre a tekergős sárga kerítésen
majd meglátta,... piros megjel
- hé, ez hülyeség
- jah tudom, de te találtad ki
- de már nem tudnak mire gondolni, és félek félre vezettetnek
- hát... nah jó... [a képzetek]
nézzük csak,... hisz ez egy matrica, ahogy odaértem, leesett, nah jól van, a piros kis megjelből hajtogatott egy repülőt, majd szélnek eregette, az meg betört egy ablakot, gyorsan belépett az ajtón menekülésképpen...
[semmi baj, csak egy kis gitt, és alig fognak látni valamit az ablakon túli életjeltájból, a konyha tovább alszik majd, szeretetteljes meló volt...]
emberünk sarokba küldetett,[-] minden rossz élőlényt, ne is lássa
az álmok dallamait vágta testének mély zugaiba, és leült,
érdekes székek
- csodálatos
mondogatta magában
majd kinyújtotta a széket...
- nah, majdnem bevertem a könyökömet a vasvázba
a baleset nem történt meg, ebben nem lehet hagyni...
de úgy érzem valami hiányzik, ő, késik...
[nem minden tárgy áll közös léptekre emberekkel, ők nekik is csak kemény kődarabnak tűnnek, őket nem értem, miféle gondolkozás mód áll a tettek mögött, de a fontos, hogy a képzetek mindig velem lesznek, és őket már senki sem érheti el, ez az (ezazatáj)]
a nyújtott szék... csendes barát, de nagyon csodálatos,
tekintélyével és formájával lenyűgöző, és megérinthettem
talán útra is kel, ha senki sem látja, még én se
talán ő is távolról szegezi le az életet...
ő is olyan mint én...
lenyűgözőencsodálatosvégképnélkülialvadtvégtáj
ő mindig ott fog várni...
viszlát...

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://katapultkortars.blog.hu/api/trackback/id/tr506980767

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.