2014. december 13. 21:03 - Komor

Komor Zoltán - Az ősz lángjai

1

Mélyet szippantasz az utcán az őszből, majd ismét falakba csomagolod magad. Ablakok elé állsz, és ujjaddal saját sóhajod után kapsz, de az selyemszalagként csúszik ki kezedből, küzdi át magát az üvegkeret leheletnyi résein, és elkeveredik a város fölé köpött irdatlan füsttel. Irigykedve nézed csak. Szeretnél te is kiférni egy ilyen apró résen, de lássuk be, sohasem fogsz.

2

Csupán egy doboz gyufa, de magadnál hordod, mert biztonságban érzed magad, amikor veled van. Úgy képzeled, ennyivel is képes lennél szétkergetni a világot felfaló sötétséget, és hogy mindezidáig nem tetted, az nem tehetetlenségedet bizonyítja, csak ahogy magadnak is mondogatod éjszakánként: ehhez sem volt még semmi kedved.

3

Amikor régi szép emlékek jutnak eszembe, akaratlanul is ezer fényben játszó buborékok röppennek ki a fülemen. Kellemetlen helyzeteket képes ez produkálni mindenféle buszon és vonaton. A többi utas rémülten szalad ilyenkor a vészkijáratokhoz, reszkető és kikerekedett szemmel, úgy festenek, mint akik valóban elhiszik, hogy ők pukkannak majd ki és nem a buborékok, ha csak egy is hozzáérnek a bőrükhöz. És persze igazuk van.

4

Délután az őszi utcán sétálgatok, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve lefekszem az elszáradt falevelek közé, és hempergőzni kezdek, csak hogy halljam a száraz avar recsegő hangját. Egy járókelő azt hiszi, kigyulladtam, még a tűz ropogását is felismerni véli, és rögtön leönt egy vödör hideg vízzel. Ilyen félreértések persze mindennap megesnek. De mi mást tehetnék? Megköszönöm a segítséget, és hazaandalgok csurom vizesen.

5

Hazatérve levedlem átázott gönceim, és az ágyra ülök reszketve. Testem köré csavarok egy törölközőt, jobb kezem pedig már a levetett nadrágom zsebében matat. Ujjaim közé fogom a gyufásdobozt, amit mindig magammal hordok, és amely most a nedvességtől foszlányokra szakad szét ügyetlen kezemben. Egyik sem fog meggyulladni - gondolom, de végül csak találok egyet, a középsőt, amit szorosan körbeölelő társainak köszönhetően a legkevesebb víz ért, és amely lángra kap a szétesett papírdoboz oldalához dörgölve. Hihetetlen, mennyi erő van ebben az egyben - gondolom, és valósággal lenyűgöz a reszkető láng. Szinte már sajnálom, hogy magamra pocsékoltam ennek a minden tekintetben derék kicsi gyufaszálnak forróságtól lüktető lelkét.

- Ezt már visszacsinálni nem lehet - mondom hangosan a szobának, talán hogy őt is meggyőzem, majd két tenyeremet felváltva kezdem melengetni a törékeny fénynél. Ekkor reggel útjára indított sóhajom röppen vissza a házba: tolvajként surran be az ablakkeret láthatatlan résein, kuncsorogva, akár egy szökését megbánt kóbor eb, és nagy sietségében rögtön elfújja a gyufa könnycseppet formáló lángját.

Hát minek is annyit sóhajtozni ősszel?

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://katapultkortars.blog.hu/api/trackback/id/tr646980763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.