2014. december 13. 21:21 - Komor

Komor Zoltán - Az Éjszakák Városa

Éjféli dohányosok

Mintha titkos szemek nyílnának, parázslik fel vörösen néhány cigaretta az éjszakában. Állnak csak ott, mint magányos bútordarabok, ócska szoba-tartozékok, a téren felejtve, ők, ezek az emberek; orrukból felhők szakadnak - félig füst, félig pára, s nyugtalan kísértetként a lámpaoszlopok magasságába szöknek. Cigaretta. Parázs. Mintha a lélek - úgy, úgy, a lélek izzana fel néhány pillanatra ajkuk között. Majd persze a nedves betonra hajítják cigarettájukat; egyik-másik rögtön kialszik valami pocsolyában, s amelyik nem, az fénylő zsírkrétaként gurul tovább a földön, csak akkor érnek véget, amikor utánuk lépnek, s eltapossák cipőjük talpával.
Milyen sokan képesek erre! Utána lépni és eltaposni saját lelküket! Szinte gyönyörködni benne, ahogy hangtalanul elhal egy izzás, s immár az utcára száműzött lélek nélkül térhetnek vissza várakozó otthonaikba: be az ajtón, fel a lépcsőn. Kulcsok csörgése zárban: ideje hát kirekeszteni az éjszakát, villanyt fel, csak figyelni a kémlelő lyukon át, ahogy éhes, bordáktól barázdált testű bestiaként, ravasz tekintetű farkasként a lépcsőházban garázdálkodik maga a sötétség.
Mennyi lelket tapostak most el ott, azon a téren! Persze kinek is fognak hiányozni, ha már gazdáiknak sem kellenek?

Utasok

Ablakok egymásutánja. Mint sietős busz, robog el mellettem egy épület. Fedélzetén kapaszkodó utasként ácsorognak a házban lakók. Utasok. Családok: apa, anya, gyerekek. Tekintetüket mélyen lesütve várakoznak a sárga szoba fényében.
A nappaliban a csillár himbálózik, ahogy suhan velük a lakás.
A konyhában izgatottan reszketnek, s koccannak össze a villák és kanalak.
A szekrények ajtói nyílnak és záródnak az utazás hevében, mintha csak lapulna valaki a belsejükben, pedig a régi, dohos ruhákat, a felakasztott, billegő vállfákat leszámítva üres.
Utasok. Apa. Anya. Gyerekek. Különféle méretű kezükkel kapaszkodnak a külön erre a célra felszerelt kapaszkodókba. Milyen gyorsan is suhan ez a ház! És persze a kisebbek, ó, de még a felnőttek is kérdezgetik egymást: - Mikor érünk már oda?
Teszik ezt úgy, hogy - bár talán ezt maguknak sohasem vallanák be -, fogalmuk sincs valódi úti céljukról.

Történelem

Ezt a várost nem építették, csupán kinőtt a földből egykoron, mint afféle fa, amely valamilyen különleges betegség miatt idejekorán korhadásnak indult.
Hogy tetőzzék a bajt, a városlakók úgy költöztek be ebbe a fába, mint csillapíthatatlan éhségű, aprócska szúk. Üregeket vájtak maguknak, és most ott szaporodnak, habzsolják a lakás falát.
Ez a város régóta haldoklik. De születik és meghal még sok-sok szú-nemzedék, mire végre utoléri a végzete. Ám ez a süllyedő hajó nem hagyja egykönnyen, hogy csak úgy elhagyják.

Kora téli éj az Éjszakák Városában: neon-drágakövek, magabiztos távoli csillagok az indigó égen.

Lángok

Itt tudod minden gyertya kialszik. Hiába is gyújtanál, egyedül a neon világít szakadatlanul. Persze azért néha próbálkozol: titokban gyertyát vásárolsz a sarki boltban. Az öreg eladó ajkát nyalva, ferde pillantással nyújtja át neked, mintha csak valami illetlen, pornográf árut vásárolnál. De ez csak gyertya. Húsos viasz némi kanóccal.
Hazafutsz, zsebedben az ígérettel. Magadra zárod a szobád ajtaját. Kulcsok zörgése zárban. A szomszédok alighanem megneszelték már, mire készülsz, de persze nem akarnak megállítani. Ellenkezőleg! Bezárkóznak inkább, hallgatásukkal segítik ténykedésed, még a lélegzetüket is vissza-visszafogják, nehogy egy véletlenül szabadjára engedett sóhaj elzavarja a kanócra imádkozott lángot.
Talán most sikerülni fog! - gondolják odaátról, homlokukat a falhoz tapasztva, miközben gyufát gyújtasz.
A tűz tehát a kanócba kap, a szobában reszketeg fényudvar születik, amelybe mélyen belefúrod arcod. Orrlyukaidon belélegzed a meleget. Nyelved hegyén valami rég elfeledettnek az ízét kezded érezni.
Ám ekkor képtelen szél támad. Valóságos orkán! Pedig hát becsuktad az ablakot, emlékezz! És mégis. A város bűzös lehelete. Egy mindent ízekre tépő ősi sóhaj. És huss, oda a drága láng.
Lepelként borul mindenre a végtelen sötétség, kénytelen vagy hát villanyt gyújtani.

Ez a város valamiért nem tűri a gyertyát, a tüzet. Még a cigaretta parazsat is rögtön el kell taposni.

Áttekintés

- Vannak itt magas házak, melyek egyenest az égig érnek. Olykor kiszakítják egy-egy felhő gyámoltalan, puha testét, és a sebből cipők hullnak a városlakók nyakába. Úgy közelítenek feléjük ezek a lábbelik, mintha csak el akarnák őket taposni.

- Vannak itt terek, amiket sehogy sem tudtak még elnevezni. Hiába aggattak rájuk mindenféle nevet, másnapra mindenki elfelejtette, mi volt az. Ezért hát leírták papírra. De másnap eltűnt a papírról a leírt szó.

- Vannak itt utcák, melyek sehová sem vezetnek.

- Ajtók, amihez senkinek sincs kulcsa.

- Kukák, amik gyomorként felemésztik a szemetet.

Ez a város gyár; maga készíti az éjszakát. Pórusaiból izzadja ki, mintha csak fekete olajat csorgatna fel az égre.

A házak itt szüntelen mozognak, őrült keringőben forognak egymás körül, körbe-körbe, soha sincs megállás, mintha csak a helyüket kutatnák. De sehol sem érzik ezek jól magukat, talán csak a városon túl lelnének némi nyugalomra, messze-messze társaiktól, de hát el semmiképp sem mehetnek. Szerencsétlenségükre mágnesként vonzza egymást irdatlan beton-testük; valami átok lehet a dologban.

Csatornák

Halkan megtelnek a csatornák a ma elhasznált elektromos fénnyel. Ide kerülnek végül az elmúlt pillanatok fényei: valami képtelen tölcsérbe a város méhében. Ha felfeszítesz egy csatornafedőt, valósággal elvakít a felgyülemlett, pedig már csak pislákoló elektromos világosság, melyet a város vezetékrendszere szállít tova, a föld alá.
Olyan sokan merültek már el itt. A városlakók végül mind ezekbe a csatornákba vetik magukat, amikor már úgy érzik, nem bírják folytatni az éjszakát.
Arcukon pimasz mosollyal merülnek el a sárgán reszkető izzásban.

Éjféli dohányosok

Állnak. Ott. A téren. Fújják csak a füstöt, s kerülik az orruk előtt lebegő parázs tekintetét. Néha szóra nyitják a szájukat, de végül mégiscsak hallgatnak tovább. A ki nem mondott szavak elenyésznek az orrukon kifújt füstben. Feloldódnak, ahogy ezek a téren állók is feloldódnak majd egyszer a csatornák izzásában. Talán arra gondolnak, milyen szabadon hömpölyögnek majd azon az éjjen a föld alatti vezetékekben, miközben cipőtalpuk bogárként kilapítja lelküket.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://katapultkortars.blog.hu/api/trackback/id/tr936980819

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.