2018. február 22. 18:39 - Komor

Szakállas Zsolt - Lila, lila, lila

Lila, lila, lila; a begombásodott lámpaernyő.
A fényes hegedűvonók lebontják a tésztavárat, s a helyén nem marad más,
mint odúk árfolyamgátja. Minek az érdeke kívánja így? A sosem henyélő
üstökösé? A koccintás látványtervéé? -
Jó, ha értjük: minden kereslet a szappantartók csücskéig tart,
jó, ha tudjuk: a pórnép halomra öli a balzsamozás ünneprontóit,
jó, ha számba vesszük: a kemoterápia az egyetlen módja a cukorbevitelnek. -
Ki tartana ingyen tanácsadást a malomkőnek?
Amennyiben létezik analóg, a söréttel átlőtt ébrenlét letaszítja trónjáról
a szajkózást.
Lila, lila, lila: a feledés, a gáncs, az izotóp. A térerő tologatta, búcsúzóul küldött buborék
- nyomdában a raklap -, annyit sem ér.
Szegezheted a borotvát akár a kovácsoltvas kapunak is, attól az még
nem tárul ki, attól még a dedikált ösvények megsokszorozhatják
a jármot. -
Ébresztő: ibolyanyíláskor, ébresztő: a pandacsalád mindennapjain,
ébresztő: hórukk, büntető térdepeltetésedből nem születhet szinapszis, árkádok
formalinja a tanú rá. -

Valaki mézet csorgat a vasalózsinórra?
Ravataloldás segíti az orrvérzést?
Nem árt, ha tisztázzuk: a reaktorok kitartóan monoton zümmögése
lila, lila, lila!

Szólj hozzá!
2018. január 09. 12:18 - Komor

Komor Zoltán - Fekália-múmia

Apró egyiptomi piramisokat fedezek fel a székletemben. A vécépapíron miniatűr rabszolgákat látok, bélsárba ragadva. Holtak, a legtöbb törlés közben széttrancsírozódott, leszakadt fejek és végtagok dudorodnak ki itt-ott a ganéból. Falfehér arccal öblítem le a vécét. Délután meglátogatom az orvosomat, aki szkepticizmussal fogadja, hogy ókori relikviákat szarok.

– Bizonyára cérnaféreg – morog kedvetlenül. – Írok fel mebendazolt.

– A múlt hónapban múzeumban jártam, részt vettem egy egyiptomi tárlaton, gondolja, hogy ott… – kezdeném, de leint: – Higiénia kérdése az egész! Az ilyesmit bárhol felszedheti az ember, strandon, nyilvános vécén. – Átadja a receptet, de láthatóan ügyel rá, hogy ne érjen hozzám. – Javaslom, fertőtlenítsen otthon mindent, a peték miatt könnyű visszafertőződni. Spriccelem hát a flóraszeptet. Nagyítóval vizsgálom a budi peremét, bár fogalmam sincs, mekkorák lehetnek az egyiptomiak petéi, a történelemkönyvek erről nem írnak. A tájékoztató többhetes kúrával riogat, de én minél előbb szeretnék megszabadulni betolakodóimtól: valahányszor elképzelem őket benn, amint különös hieroglifáikat vésik a bélfalamba, ahogy az orron keresztül halottaik agyát kaparják ki apró kampóikkal, papjaik pedig ismeretlen nyelveken kántálnak a bélbolyhaimba, elfog a düh. Felgyorsítom hát a folyamatot, négy mebendazolt kapok be egyszerre, plusz még egy hashajtó kúpot is feltolok, kuncogva, hogy meglepődnek majd a nyugati orvoslás sápadt totemjén a kis szarháziak. Egy óra múlva már a klotyón trónolok és egész dinasztiák robbannak ki a végbelemből, még a golyóimra is jut pár. Ahogy törölgetem magam, egy aprócska, sólyomfejű férfit látok csüngni a hereszőrömön.

Hórusz? – dereng fel az általános iskolai történelem tananyagból. Szétkenem, és lehúzom a vécét. Szabadnak képzelem magam, pedig tudom, a csata ezzel még nincs megnyerve. Újabb adagot veszek be a gyógyszerből és várok. Pár óra múlva úgy érzem, hogy ezúttal valami hatalmas készül kiszakadni belőlem – s valóban, már fityeg is ki a segglyukamon egy kar: méghozzá egy normál hosszúságú, csont-sovány, foszlott kéz. Majd egy órán át tart megszülni – fogaim csikorgatom, izzadok, de végül kicsúszik a múmia. Méretre talán tinédzser. Aszott és szoborszerű, sötét arca nyugodt mosolyba kövült.

Az első gondolatom, hogy bizonyára értékes. A fürdőkádba fektetem, fotókat készítek róla, amit majd továbbíthatok a magángyűjtőknek. Végül lefekszem. Amikor végre elalszom, rémálmok térdepelnek a homlokomra: vécépapírba tekert bél-sár zombik üldöznek, – hajnalban egy kutyafejű fickó kis zacskóba lapátolja a szívem, amilyenbe az ebek széthagyott kakiját gyűjtik az utcán, majd egy szkarabeusz messzire görgeti a csomagot.

Arra ébredek, hogy kelések borítják a testem. Fekete, lüktető hólyagok. Alighanem a halottól kaptam el valamit. A fürdőben a fekália-fáraó még mindig porcelán¬-szarkofágjának hűsét élvezi. Megnyitom a csapot, de víz helyett érthetetlen, dühös kántálás robban ki a vízvezetékből. Amikor délután óriás sáskák szorulnak a dvd lejátszóba, rádöbbenek: a múmia el van átkozva. Az interneten kutatok. Kiderítem, hogy az átok feloldásának egyetlen módja, ha a fáraó visszatér eredeti nyugvóhelyére. A nap további részében a múmiát próbálom visszaerőltetni a seggembe. Elhasználok egy doboz vazelint, de még mindig csak a fejét sikerül magamba tolni. Ki-be mozgatom, tágítom a lyukat, a királyi homlok a prosztatámat súrolja. Később érzem, valami elszakad belül. A fáraó ekkor már a köldökéig bennem jár, vér csorog körötte a hideg kőre. Arra gondolok, ha itt és most meghalok, én leszek a szarkofágja. Gyönyörű történelmi matrjoska baba leszünk, igazi múzeumba illő csecsebecse – fekszünk majd szótlan a jövő hűs zsiger-katakombáiban, míg ki nem robbant onnan minket a felső harag.

Szólj hozzá!
2017. december 31. 17:08 - Komor

Szőke Imre Mátyás - Mint minden év

a böjt éve lesz

vagy a halálos koplalásé

mint minden év

 

aranyhabot hoz kakaódra

gyerekkezekbe pisztolyt

sörös üveget

 

a győzhetetlen szerelmek éve

katonacafatok

szinkronúszók

digitalizált hullafoltok

kómába ejtő orgazmusok

éve

 

mint minden év

 

otthon ülsz majd

dolgozol nevelsz

sóhajtva duzzogva

életre-halálra

szorosan búcsúzva ölelsz

 

a gyönyör éve lesz

a diadalé

a női testekbe darált látomások

térdeplő fekvő

hajló remegő

fekete fénnyel itatott

nehezen lélegző

éve

az enyészeté

 

mint minden év

 

azt hiszem

sebet vágsz majd a tenyeredbe

és a mellkasodon az

utolsó molekuládig

akarsz majd egyesülni

és szégyen nélkül

 

a csókok éve lesz

a nehéz hínáros tavak

a tisztára nyalt felhőtányérok

a totális hatalom

a rettenetes pornó és

a gyöngéden sugárzó horizont

éve

 

mint minden év

 

a csillagok megbabrált fénye

mélyhipnózisban hortyogó

pékek

karácsonyfák alá tett

észrevétlen halálok katatón

remegő masszázsfotelek

 

fattyak kurvák wellness papok

divat és médiacézárok

medenceparton napozó lebarnult

éhezés

anorexiás delfinek

partraszálló fogorvosok

lánctalpak és sztájlisztok elé

tornyozott háziasszonyok

éve

 

mint minden év

 

ez is az ébredésé

a sikoltó szelet

a vágy zongorahúrjait

a nyakba hurkolt kötelek

kéjes nyögését

varázsigék nélkül csak

színtiszta ragyogással

megváltó józan mámoré

 

nedves finom homokból

öntött kagylóformák és

világűrbe küldött vicces üzenetek

éve lesz

 

mint minden év

ez is

 

nem várok semmit

 

várok semmivel

Szólj hozzá!
2017. december 28. 07:49 - Komor

Tépő Donát - Tájpamlag

Sistergő talpunk alatt felszakad a róna,
Ahogy süketfényű szántóinkat a próza
felaprózza-
Felmerevedik a Tiszaság.

Hol sápadtszőrű kévekocsma
a bikák mulatója,
Szétrostált bőgéssel köpül a csorda-
Felputtonyozott gím bazár.

Göndörcsiklójú gulyák,
Meg egy nyaláb rozsda-
Gargalizál a szétcsurgatott ugarocska:
Faggyúmézes birkanyáj.

De pirkad már a köldökzsinór tenyészet,
Szemükben szuszog a hajnali parizer ikon-
Zsírpadszám csettintve átfűrészelnének
Vasra vert holnapjaikon

Szólj hozzá!
2017. december 18. 15:26 - Komor

Szakállas Zsolt - Tüskeborda

Az altatóorvosom megmondta, hogy ha elpilledek, négy oktávval megemelkedek,

az altatóorvosom kijelentette, hogy csiklóhaddal felvértezett lesz

az álomittas toldás,

- nem szeretem a középszerűséget,

így a hosszú pillantásokkal jutalmazott

alkuk havat nem könyvelhetnek!

- rebegte -,

és elregélte, hogy a másik oldalon kócformájúak a falevelek,

s becslése szerint a holdudvarok győztes torreádorok, kiknek taréja súrolja

a képlékeny zaccot,

s ízlelőbimbóikkal a vitorlák így is úgy is elbukják az őrült futamot,

- nyilatkozott,

- fénytörés itt, tapadás ott, s a multimilliomosok sárhányója nem lesz tragikus passz,

- jósolta, - meglásd, ott a patkók világítani fognak, s mellőzik majd a komor makogást,

s a jazz,

mint valami látnok, az íveket fürkészi, - veselkedett neki,

s a hátraszaltója leutánozta a tányérok csiszatolását,

lett is belőle baj nemsoká, egy szellemkéz áthúzott a vereséget szenvedő ovációkon, s a révülésemkor használt ópiumpipa listás egykedvűségében

irányt váltott

és a palacsintaforgatókra is kiterjedő cikkben megjelent a lihegés,

mint hajlataim bojkottja,

az altatóorvosom ekkor zúgolódni kezdett;

- mi az, hogy a mócsingot ismeretlen terepen nehéz lesz kibogozni?

- S a végérvényesség urával tényleg lepaktál majd az elmélkedés?...

 

És jövendölt volna mást is, csakhogy leestem a szivárványhídról és alaposan

összezúztam magam és a számomra kiutalt tisztaszobában, titokzsebbel az alján,

már egy szalonképes árvacsalán is várt rám.

 

Szólj hozzá!
2017. december 14. 18:56 - Komor

Gulisio Tímea - Boci, boci, tarka

A pelenkás korból kinővén egyszer kakiltam be, tizenkét évesen, mikor a tehénről álmodtam. A National Geographic vetítette azt a bizonyos ál-dokumentumfilmet, este tízkor. Hónapokig rettegtem utána. Ahogy lehunytam a szemem, bevillantak, és a falra vetültek a földönkívüliek által megcsonkított állatok. Gigantikus méretű marhák, kutyák, birkák; hiányzó lábak, szemek, fülek, farkak. Mégis leginkább az a kép rázott meg, amelyiken egy tehén száját égették ki körkörösen, feltárva groteszk „vigyorát”.

Próbálom lebeszélni kedvesemet az újabb, sokadik plasztikai műtétjéről, hiába. Köszöni aggódásomat, de a saját teste, azt csinál vele, amit akar. Ha őt nem zavarja, hogy lassan már minden mű rajta, nekem legyen mindegy, ha nem tetszik, fel is út le is út, ilyen külsővel minden ujjára akad pasi.

Mikor hazaérek, az ágyban fekszik, állig betakarózva. Reszket, de boldog.

- Nézd az új mellem! – bök büszkén a gézbe bugyolált dudáira.

- Szépek a cickóid – mondom, közben magamban hozzáteszem, hogy „inkább tőgyek”, majd melléfekszem.

Két hét múlva lekerül a kötés, és láthatóvá válik a többszázezres végeredmény. Hatalmas, kemény, rózsaszínű. Dicsérem, hogy minél előbb kezelésbe vehessem.

- Gyúrjad, ne kíméld! Tudod, hogy élvezem a fájdalmat! – biztat csorgó nyállal.

- De hát…

- Semmi dehát! Most műtöttek. Na és? Csináld, amit mondok!

Számba veszem egyik bimbóját. Szívogatom, az nem árthat, a heg a mell alatt van. Édes, meleg tej íze olvad szét a nyelvemen. Hülyeség, tejük csak a szoptatós anyáknak van. De továbbra is érzem. Különös.

Örülök, mert visszatért az önbizalma, és azzal együtt életkedve is, kapcsolatunk újra a régi. Cukrászdába, étterembe, wellnessbe járunk, sokat és kielégítően szerelmeskedünk. Minden happy, mint egy szirupos amerikai film végén. Ám a mi történetünk még csak most lendül be igazán…

Egy forró nyári sziesztából ébredve észreveszem, hogy szerelmem nincs mellettem. Várok, hátha csak mosdóra ment. Vagy a boltba, meglepni valami finomsággal. De nem jön estig.

- Hol voltál? – kérem számon.

- Nyugi, csak elruccantam az állatkertbe.

- Nélkülem?

- Miért? Semmit se csinálhatok nélküled? Szabad ember vagyok nem? Nem a rabszolgád. Mi vagy te, arab?

- Olasz.

- Mindegy, zsarnok, féltékeny népség az is. Vegyél vissza a hévből, dzsigolókám!

Értetlenül állok szavai előtt. Nem tudom felidézni, hogy bármin összevesztünk volna ma. Próbálok lehiggadni, és menteni a menthetőt.

- Na és, tetszett az állatkert?

- Nagyon. Csak elfáradtam. Régebben még háromszor körüljártam volna az egészet. Talán mert felszedtem pár kilót.

Valóban. Az utóbbi hetekben szűk lett rá minden ruhája. Azt hittem, a mellméret teszi, de nem, a feneke, a dereka, a combja is vastagodott.

- Semmi baj, nekem így is tetszel.

- Mi az, hogy így is?! Még szép, hogy tetszem! Én vagyok a legjobb nő a városban, pedig nem kis város! Csak úgy járnak utánam a bikák! – bök le, mintha én is egy bika lennék, akiből hiányzik a matador szuronya.

Lefekszünk, hangosan horkol. Ilyet se csinált eddig. Úgy látszik, minden kapcsolat eljut ebbe a stádiumba. Húsz év után. Mi tavaly óta vagyunk együtt.

Másnap mintha mi sem történt volna strandolunk a medencében, majd grillezünk.

- Én nem eszek húst! – teszi a saját baconos pulykáját a tányéromba.

- Mióta?

- Meglátszik, mennyire figyelsz rám! Már a műtét óta vega vagyok.

- Miért pont azóta?

Vállat von. Most még inkább furcsállom a hízását. Salátákon él, mégis lassan túllépi a száz kilót. Mikor megismerkedtünk, ötvenhat volt.

Nemcsak a táplálkozási szokásai változtak meg. Egyre kevesebb időt tölt velem, egyre többet az állatkertben. Nem hiszem el neki, hogy odamegy, hűtlenséggel vádolom, mire engesztelésül elvisz magával. Megnézünk mindent, ami nem bújt el a hőség elől. Engem érdekelne a zebra, a zsiráf, a leopárd és a többi egzotikus állat, de ő húz, húz a parasztudvarnak kialakított részlegbe. Kizárólag a marhák érdeklik: egy magyar szürke, egy barna-tarka, és egy fekete foltos. Egészen átszellemül a közelükben, a jószágok pedig fajtársukként, nagyokat múzva, a kerítésnek dörgölőzve üdvözlik. Barátnőm, nem ismer akadályt, mikor kedvenceiről van szó, átdugja fejét a biztonsági korláton, hogy közelebb férkőzhessen. Be is bújna, ha férne. Halk bőgéssel viszonozza a köszöntést. Megborzongok, pedig harminc fok van. A bizalmas terefere egészen addig tart, míg egy őr rá nem szól. Erre dühösen fújva beleveri fejét a kerítésbe, két kis dudor keletkezik a homlokán.

Otthon hideg vizes ruhával borogatom a púpjait, melyek mintha nőnének.

- A mellemre is rakj! – parancsolja lihegve. Szakad róla a verejték.

Mikor leveti a blúzát, elordítom magam. Négybimbójú tőgyek, amikből dől a tej.

- Mi a baj? – kérdezi.

- Semmi, semmi! – takarom le gyorsan a vizes ronggyal.

A hirtelen hidegre felbődül, pont, mint egy marha. Szétszakad rajta a ruha, megmutatva egész, terebélyes testét. Pontosabban egy vörös-foltos tehénét. Futni kezdek, de nem találom a bejárati ajtó kulcsát. A konyhába rohanok, felkapok egy bárdot. Ilyet használ a hentes is, vinnie kell a marhacsontot. He netán…

Az ajtóban áll, immár négy lábon. Fejét – amin hegyes szarvak nőttek – leszegi, és felém indul. Patái – merthogy a cipőt már szétfeszítették – kopogva csúszkálnak a kövön. Jól irányzott ütést mérek a nyakára, de bemozdul, ezért másutt éri a csapás. Leszakad a fél pofája. A következő ütés a szarvai mögé, megöli. Utoljára még rám vigyorog. Épp, mint azon a képen.

Szólj hozzá!
2017. december 04. 15:41 - Komor

Komor Zoltán - Felgyújtott delfinek

egy ideje már a csipkebokrokat 
is nekünk kell felgyújtanunk és belekiabálni 
a tűzbe a próféciát 
alkotószabadság díszkoporsóban - a jószomszédság 
alapja hogy nem pletykálunk a felettünk lakóról 
még dicshimnuszokban sem 

partra vetett delfineket mosunk 
kirúzsozzuk őket és némi parfümöt löttyintünk rájuk 
hogyha a szív kopoltyút kapott volna 
nem kellene folyton a felszínre bukkannia levegőért 
folyton csak azt látni hogy türemkedik ki valami 
a bordarácsok közül és alig van idő kimérni 
valami házilag barkácsolt randidrogot 

jönnek-mennek a szigetek ezen a bolygón 
a felgyújtott kórista fiúk mindig más dalokat énekelnek 
a főbérlőt pedig sohasem láttuk még 
olykor-olykor lehúzza a vécét a felhők között 
délután bezúzzuk a zuhanyfülkéket amikben valaha szeretkeztünk 
darabjai majd pont azokba a résekbe illenek 
ahol lepotyogott az ég vakolata 

a híradások szerint egy csipkebokor felgyújtotta magát 
a bevásárlóközpontban és ocsmányságokat kiabált a bamba 
tekintetű vásárlóknak mielőtt hamukupaccá vált 
a híradások szerint a magukat partra kivető olajjal lelocsolt 
delfinek öngyilkos merénylők és celebek 
a híradások szerint minden elhangolt zongora merénylő a rosszul 
játszott beethoven rákot okoz az agyban 
a híradások szerint minden híradás merénylő 
a verseny hogy ki látja jobban kívülről magát 
még mindig csupán néhány négyzetcentiméteren zajlik 

lángba borult buszok rohannak az utakon a próféták kísérteteivel 
folyton csak turnéznak haláluk után írt könyveikkel 
persze egy bestsellerhez több kell mint kínhalált halni és 
rózsaillatot eregetni a máglyán 
hallod 
az elásott hangverseny zongorák még a föld alatt is muzsikálnak 
pedig a kottalapok már szelektívbe kerültek és rányomtatták 
a tűzvédelmi szabályt amely bemutatja hogyan kerüljük ki a megfelelő 
pillanatban 
néhány egyszerű tánclépéssel a poklot 

- valamiért azt hiszik az emberek, hogy miután meghalnak, 
minden normálisan kezd működni - rázzák a fejüket ezek a kísértetek 
- pedig halál után még nagyobb a káosz a túlvilágon sincs igazság! 
lesújtó hír ez 
az ember nem is kaphat rosszabbat vidéken 
talán csak azt hogy még meg sem született és ami ezidáig történt vele 
csupán valami előjáték volt ahhoz hogy döglött halként reinkarnálódjon 
talán nem is rossz döglött halnak lenni 
végülis szépen el vannak az asztalon 
nem háborognak pedig sok igazságtalanság történik velük 

partra vetett delfineket mosunk benzinnel 
kirúzsozzuk őket és némi parfümöt löttyintünk rájuk 
majd várakozunk talán most már baszni fognak 
vagy csinálnak valami érdekeset 
a national geographic izzítja is kameráját 
néhány ökobuzi izgalmában a tengerbe folytja magát 
kivéve amelyiknek túl olajfoltos most a víz 
ez is fentről csoroghatott ide - kurva egy főbérlő 
lakik fölöttünk de legalább nem csöngetett még a lakbérért 
bezúzzuk a zuhanyfülkéket amikben valaha szeretkeztünk 
darabjai majd pont azokba a résekbe illenek... 
persze semmit sem lehet rendesen eltervezni 
itt ezen a szinten - a darabkák túlságosan aprók lettek 
láthatod micsoda kis puzzle-t gyártottunk 
ha még egyszer összeállnának 
kirakhatnánk belőle egy ablakot amin átnézve 
végre megpillanthatnánk a szelektívgyűjtőt 
amibe szívünket dobhatjuk aztán henteregnénk csak az égen 
fanszőrzetünkben megülne a felhők tusfürdőhabja 

állunk tehát a parton és várjuk a holnapi jóslatot 
felgyújtjuk az olajba pácolt delfineket és rázoomolunk tátogó szájukra 
fejtegetjük mit is mondhatnak épp nekünk az égő hús bűzében 
amikor valaki elkiáltja magát és a horizont felé mutat 
egy hatalmas szív emelkedik ki a tenger habjaiból 
egyetlen pillanatra - dobban egyet 
majd visszasüllyed a mélybe 

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása