Apró egyiptomi piramisokat fedezek fel a székletemben. A vécépapíron miniatűr rabszolgákat látok, bélsárba ragadva. Holtak, a legtöbb törlés közben széttrancsírozódott, leszakadt fejek és végtagok dudorodnak ki itt-ott a ganéból. Falfehér arccal öblítem le a vécét. Délután meglátogatom az orvosomat, aki szkepticizmussal fogadja, hogy ókori relikviákat szarok.

– Bizonyára cérnaféreg – morog kedvetlenül. – Írok fel mebendazolt.

– A múlt hónapban múzeumban jártam, részt vettem egy egyiptomi tárlaton, gondolja, hogy ott… – kezdeném, de leint: – Higiénia kérdése az egész! Az ilyesmit bárhol felszedheti az ember, strandon, nyilvános vécén. – Átadja a receptet, de láthatóan ügyel rá, hogy ne érjen hozzám. – Javaslom, fertőtlenítsen otthon mindent, a peték miatt könnyű visszafertőződni. Spriccelem hát a flóraszeptet. Nagyítóval vizsgálom a budi peremét, bár fogalmam sincs, mekkorák lehetnek az egyiptomiak petéi, a történelemkönyvek erről nem írnak. A tájékoztató többhetes kúrával riogat, de én minél előbb szeretnék megszabadulni betolakodóimtól: valahányszor elképzelem őket benn, amint különös hieroglifáikat vésik a bélfalamba, ahogy az orron keresztül halottaik agyát kaparják ki apró kampóikkal, papjaik pedig ismeretlen nyelveken kántálnak a bélbolyhaimba, elfog a düh. Felgyorsítom hát a folyamatot, négy mebendazolt kapok be egyszerre, plusz még egy hashajtó kúpot is feltolok, kuncogva, hogy meglepődnek majd a nyugati orvoslás sápadt totemjén a kis szarháziak. Egy óra múlva már a klotyón trónolok és egész dinasztiák robbannak ki a végbelemből, még a golyóimra is jut pár. Ahogy törölgetem magam, egy aprócska, sólyomfejű férfit látok csüngni a hereszőrömön.

Hórusz? – dereng fel az általános iskolai történelem tananyagból. Szétkenem, és lehúzom a vécét. Szabadnak képzelem magam, pedig tudom, a csata ezzel még nincs megnyerve. Újabb adagot veszek be a gyógyszerből és várok. Pár óra múlva úgy érzem, hogy ezúttal valami hatalmas készül kiszakadni belőlem – s valóban, már fityeg is ki a segglyukamon egy kar: méghozzá egy normál hosszúságú, csont-sovány, foszlott kéz. Majd egy órán át tart megszülni – fogaim csikorgatom, izzadok, de végül kicsúszik a múmia. Méretre talán tinédzser. Aszott és szoborszerű, sötét arca nyugodt mosolyba kövült.

Az első gondolatom, hogy bizonyára értékes. A fürdőkádba fektetem, fotókat készítek róla, amit majd továbbíthatok a magángyűjtőknek. Végül lefekszem. Amikor végre elalszom, rémálmok térdepelnek a homlokomra: vécépapírba tekert bél-sár zombik üldöznek, – hajnalban egy kutyafejű fickó kis zacskóba lapátolja a szívem, amilyenbe az ebek széthagyott kakiját gyűjtik az utcán, majd egy szkarabeusz messzire görgeti a csomagot.

Arra ébredek, hogy kelések borítják a testem. Fekete, lüktető hólyagok. Alighanem a halottól kaptam el valamit. A fürdőben a fekália-fáraó még mindig porcelán¬-szarkofágjának hűsét élvezi. Megnyitom a csapot, de víz helyett érthetetlen, dühös kántálás robban ki a vízvezetékből. Amikor délután óriás sáskák szorulnak a dvd lejátszóba, rádöbbenek: a múmia el van átkozva. Az interneten kutatok. Kiderítem, hogy az átok feloldásának egyetlen módja, ha a fáraó visszatér eredeti nyugvóhelyére. A nap további részében a múmiát próbálom visszaerőltetni a seggembe. Elhasználok egy doboz vazelint, de még mindig csak a fejét sikerül magamba tolni. Ki-be mozgatom, tágítom a lyukat, a királyi homlok a prosztatámat súrolja. Később érzem, valami elszakad belül. A fáraó ekkor már a köldökéig bennem jár, vér csorog körötte a hideg kőre. Arra gondolok, ha itt és most meghalok, én leszek a szarkofágja. Gyönyörű történelmi matrjoska baba leszünk, igazi múzeumba illő csecsebecse – fekszünk majd szótlan a jövő hűs zsiger-katakombáiban, míg ki nem robbant onnan minket a felső harag.