Mint áradó folyó éjfekete medrében, kanyargott a menet. Bokájukat szél fogta közre, hangtalanul lépkedtek az ébredező földön. Fecskefarkak alatt száll a női haj, de földre kényszerít mindent, ami repül. A mezőn áll. Lábfeje zsákmánya véres tollak, földhalom. A nő kilép a tömegből. Bőre fehére, szeme villanása. A férfihez ér. Ujjai nyomán utoljára hullik a vadregényes borosta, már meztelen. Puha kezekre függeszt fel, bukott fővel. Süvítve zúg le az acél, beleremeg. És újra. Egyenes vonal mentén pusztul a csont. Körülöttük pihékben lebeg a toll. A fehér ruha foltokban nedvesedik, forró bőrhöz tapad sisteregve. Tántorogva, de feláll. Vállait szörnyű súly húzza le, repedezik a gerjesztett levegő. A rét fehérbe borul. A gyökerek alatt, a levelek közt, hajtövekről, ráncos kezekről, szeplő szélén, anyajegyből – fanyar mosollyal lovagolt be az Öreg Halál. Láncok csörögtek, hát elengedte ezer arcát. A nő azonnal eggyé vált a fehérséggel, a botladozó Ikarosz fülébe súgott - szerelmes voltam a fiúba, aki íjjal mércék fölé lövöldözött. A földhalom két oldalán. Először a nő, aztán a férfi. Beleropognak csontjai az ölelésbe. Mint takaró, ülepedik rájuk a szemcsés idő. A megásott sírbani utolsó első aktus vége. Elbúcsúzni felhők szálltak le, és már repülő emberek szórták rájuk a földet. A repülés egyetlen bizonyítéka a földetérés.