és vonatokat lő ki sok pályaudvar
kanyargó fém spagettit zabál sikítva
magát hipnotizálva a tarkán villogó lámpák között
nincs is kedvem az
egészhez.
csontra szorult arcomat nézem
valami vörös anyag körbefon, s mintha engem
utálna a szememen át besétálva
a többi utas rémülten szalad ilyenkor,
reszkető és kikerekedett szemmel
dobd ki magad, aztán ne nézz hátra
sötét visszhang marad belőlük mögöttem, az út végén
A versmix a legelső Katapultra került írások soraiból építkezik.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.