isten madarakká változtatja a kavicsokat
néhány magányos dzsinn forgolódik ettől a sebben
fehér fiúk köldökét használják cserépnek
a súgólyukba űzött rétek sakktáblák
rajta a bábuk igazmondó kígyók
venyige denevérek
a parázna asztal vérét szívják
hallod
az asztalos lelke még odabenn bolyong ebben
az erkölcstelen bútorban
átszűrődik zokogása az asztallapon:
„én egy tisztességes bútort akartam nevelni
de ez mindenkinek vacsorát ad!”

libabőr a homlokon
hálót dobunk az ágakra de hová tűntek a madarak?
kavicsoknak nézték őket a gyermekek
és behajították vele egy bútorbolt kirakatát
majd eltűntek
az éjszaka frakkján hagyták aprócska ujjlenyomatukat

a bolti eladók mind sirályok
csőrükben döglött hal amit a kezedre pottyantanak fizetéskor
isten képmása pedig ott van minden kavicson
amit gyerekkorodban a tóba hajítottál
(a víztükör szilánkjai mögül előrohan a bútorbolt tulajdonosa
vijjogva
hogy ki törte be azt a kurva kirakatot)

ezentúl a jégszobrokat ott hagyjuk a buszon
meglátjuk
túlélik-e a dolgot

a szerelmesek álló lovak
a magányosok pedig fekvő paripák
amiknek gyári futószalag szállítja testéből csontjait
valami ócska rozsdás szenesvödörbe
nehéz nehéz az a vödör
mint egy madár begye teli kavicsokkal
az út szélén fekszik a kis tollas és csipog az égre
mire isten apró madarakká változtatja a begyében lévő köveket
(sorra repülnek elő a felhasadt madárból az újabb madarak)

az utcai lámpákban sírásók dolgoznak
tenyerük piszkos ringása
messzire űzi most az égő csipkebokrokat
ahogy temetik az éjszakát
az alvó emberek homlokából kigőzölögnek titkaik
füstfonalat képeznek
a város fölé

sebben fehér kavicsok
súgólyukban madarak

kísértetek betűk költöznek holnap istenbe
férfisellő terítőben
mozdulatlan illatokkal sebekkel tapétázom a szekrénybe zárt
tükröket
halcsontvázzal megfésülöm az árnyékát egy fekvő lónak
ami a meztelen asztal mellett fekszik
próbálja elérni a felkínált vacsorát
mindhiába
csont nélkül oly nehéz az élet
adok neked vázat - ígéri a költő és a lóba varrja golyóstollait
a paripa feláll és messzire vágtat
a tollak verseket írnak húsára belülről
fekete villámok hullnak ki patáiból

öngyilkos cilinderek ugornak a földre
egy szirén az út szélén melleit mutogatja a járókelőknek
bimbói letörhetőek és sakkbábuként hasznosíthatóak
a továbbiakban
a buszon szerelmes jéglovak ácsorognak
hamar tócsákká olvadva

néhány gyerek betörte tegnap este a bútorbolt kirakatát
a székek elszöktek
az asztalok messzire vágtattak nyerítve az éjszakában
az egyik most vacsorát kínálgat mindenkinek
aki csak az útjába akad
halott sirályok fekszenek a tányérokon
teli vannak kavicsokkal