2015. május 24. 14:00 - Komor

Komor Zoltán - Apám és a varjak

 

– A madarakat el kell ijeszteni, fiam! – adta ki az instrukciókat nekem apám, miután felszegezett arra a keresztre a sárgálló mező közepén. Körülöttem naptól száraz kukoricalevelek, recsegésük egy összedőlni készülő viskóé, valahányszor csak némi szellő támadt, azt képzeltem, a rég halott madárijesztők lelkei fogócskáznak itt a kórók között.
– Hamarosan te is csatlakozol hozzánk, fiú – susogták, meg kacagtak, körbe táncoltak, ahogy ott csüngtem azon az átkozott kereszten, a fához szögezve, sebeimből pedig rózsaszirmok hulltak a földre. Néha-néha kijárt hozzám anyám, hogy némi vizet hozzon – drága asszony volt – téged olyan sokat dolgoztat apád, de olyan derék gyermek vagy, de mindig sírva tért vissza a házba, én pedig – később döbbentem csak rá – végig egy szót sem szóltam hozzá. Persze mit is mondhattam volna, erőm már a végét járta – én legalábbis gyerekként ilyen butaságot képzeltem – utolsó szavaimat pedig apámnak akartam címezni: – Apa! Egyetlen madarat sem láttam! Egyetlen madár sem jött erre!
Apám sosem jött meglátogatni. Úgy képzelte, végzem rendesen a dolgom, ott vagyok, ahová ő gondosan felakasztott, és fiatal tekintetemmel egyre csak kergetem a varjakat.
Bevallom, nem emlékszem, hány napot tölthettem azon a rozoga kereszten – hátamba szálkák fúródtak, mélyen a bőr alá, s a lehullt rózsaszirmok kupaca már a lábamig ért. Ha kedvem támadt, rugdostam csak őket a kukorica közé, s belül kacagtam, hogy megtelik pirossal a sok sárga. Alighanem ezzel foglalatoskodtam akkor is, amikor anyám végül eljött értem – szaladt, szoknyája palástként lebegett körülötte, úgy futott – és kihúzta a kezeimbe vert rozsdás szegeket.
– Apád meghalt! – kiabálta nekem, én pedig alig értettem, mit mond, hiszen úgy szédültem a kereszten töltött forró napok után, nem is beszélve a végtelen magányos estékről, de nagy sokára csak világosság gyúlt a koponyámban. Apám. Halott?
Utolsó utáni erőmorzsáimat összecsipegetve – kissé tántorogva – futottam be anyám oldalán a házba. És tényleg ott feküdt apám, az ágyban. Csak amikor közelebb értem, láttam, hogy nem is ő az, csupán valami madárijesztő, de rajta édesapám kopott pizsama alsója kéklett.
– Halott – suttogta akkor anyám, s átkarolta a vállamat. Tenyeremből lassan szállingóztak a padlóra a rózsaszirmok, s kezdték megtölteni a szobát. Először csak a szemem sarkából észleltem némi mozgást – a fekete testek néma gyülekezőjét a nyitott ablak előtt, majd amikor oda fordítottam a fejem, teljes erőből kieresztették a hangjukat.
– Kár – így kezdett rikácsolni a varjúsereglet, s nekem máris kicsúszott a számon: – Édesanyám! Itt vannak a madarak!
De késő volt már bármit is tenni, s ugyan a bezárt ablak sem állíthatta volna meg ezeket: máris beözönlöttek a szobába, és ellepték apám testét. Csőrüket mellkasába fúrva hosszú szalmaszálakat kezdtek kitépkedni belőle, és bár én közéjük rohantam, apró kezeimmel hessegetve őket – hiszen a madarakat el kell ijeszteni fiam, mondotta apám – mit sem ért ostoba, gyermeki próbálkozásom: apám szép lassan elfogyott. Ami maradt utána, egy elnyűtt, kék pizsama alsó, egy rongy, olyasféle, amivel háziasszonyok a földet szokták felmosni, s emlékszem, néhány év elteltével anyám sem használta másra. Néha persze síráson kaptam – nem is tudta, nem is sejtette, hogy ilyenkor figyelem – s láttam néhány a konyhakőre hulló kék virágszirmot is, amely szeméből szökött ki, de azt is, hogy utána – mintha csak bűnjelet próbálna eltüntetni – rögtön szétkente a padlón azzal a lyukas, koszos pizsama alsóval.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://katapultkortars.blog.hu/api/trackback/id/tr957487364

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása