„Ürügye, hogy vadászni megy - így távolodik el a háztól; ürügye, hogy szemmel akarja tartani a házat - így mássza meg a legkeservesebb magasokat; ha nem tudnánk, hogy vadászni megy, visszatartanánk.”

Franz Kafka

Az ég hullámzása egy város fölött: a csillagok mint bóják; egymásnak csapódnak, koccannak, majd folytatják útjukat a végtelen, sötét mezőn, ahol most a Vadász jár. Ujjai szorosan a fegyverre kulcsolódnak, tekintete – akár a tükörtojás – elfolyik, pupillája ásítva nyeli el a fűszálakon megcsillanó vízcseppek szelíd ragyogását, amely bágyadt glóriaként az áldozati nyúl felé kúszik. Micsoda gonosz kísértet, csillogásba öltözve! Rozsdás láncok csörgése, kattanás, ahogy az üres puska tüzel; nincs golyó, mely a húsba fonódna és nincs Vadász és nincs nyúl sem, csupán ég-hullámzás a város fölött.
Poharak tükröződése egy étteremben. „Cheerio!” – köpi ki magából a köszöntést néhány száj, s torkon akadt falatokon pendülnek a tegnapi köszönöm-ök dísz-szólamai. Beethoven zene csorog egy zongorán. Tenger születik, s álmosan kapja fel a vendégek seregét, lágyan egymáshoz koccintva koponyájukat – Cheerio és egészségetekre, gyerekek! – Majd feltálalják a nyulat: a szájában puskagolyók kötege, hosszú fülei fölött glória, s még mozog, amikor a pincér kitépi pihés kis lábait. De a vendégek éhségtől őrülten már csillagokká alakultak: mint bóják, lökdösik egymást végig valami termen, ahol királyi szellemként trónján terpeszkedik a belső üresség.
Tükörtojások fegyelme. Átcsuklott esték, a lélekből kivájkált parafadugó: bánatos dzsinn kesergi fel magát az éjszakai égre, körmök alól csempére potyogó puzzle darabkák. A pincér mögül, a konyhából sikongó gyermekek szaladnak elő – majd' fellökik ezeket a tálcás pingvineket – és képeket kezdenek kirakni: nos, ez a darabka ide illeszkedik, az a darabka oda illeszkedik, amaz meg sehová sem illeszkedik.
A kirakó maga az égbolt. Hullámzik a város fölött, a csillagok tán' hópelyhek; fagyból köszörült részegségedben felszállsz egy buszra, s jegyért könyörögsz. A sofőr végül egy megnyúzott nyúl tetemét vágja hozzád, a száradó vér emlékezete bekúszik füleden, és már emlékezni kezdesz egy Vadászra, aki meglepett a réten, s rád tartotta mosolygó puskáját. A fegyver néhány golyót kacagott ki magából, a golyók vörös, mosolygó szájat hasítottak húsodba. A következő emléked, hogy egy tálcán pihensz, körülötted éhes éttermi sereglet. Mondanál valamit, de a szádat teli tömték felhasznált buszjegyekkel.
– Cheerio! – Emeli fel a poharát egy nyúlprémbe csavart hölgy; torkán szemgolyó méretű gyöngyök futnak körbe, szájáról viaszként csöpög a padlóra a vérvörös rúzs.
– Semmi gond, asszonyom, majd én feltakarítom! – szakad ki az egyik pincérből a mondat, majd a földre veti magát, és ruhájával itatja fel a sötét foltot.
– De hiszen ez vér! De hiszen ez vér! – sikolt a felszolgáló, és a szája elé kapja kezét.
– A hosszú életre! – Emeli a poharát a magasba a Vadász, olyan magasra, hogy senki még csak koccintani sem tud vele. – Arra, hogy holnap felkelünk! Arra, hogy holnap ismét nekirugaszkodunk egy napnak! Arra, uraim és hölgyeim, hogy átmasírozunk csak ezen a planétán, arra, hölgyeim és uraim, hogy mindegyikünk a halál csöndes bizonyosságával éli meg mindennapját! Arra, hogy a holnap mindig holnap marad csupán, és arra, hogy a tegnap meg nem tett, elhalasztott, csak gondolatban véghez vitt dolgok értéktelenül buknak alá a ma közönyében! Cheerio!
– Csírijóó! – visszhangozza a vendégsereg, majd megrohamozzák a padlón hagyott kirakó darabkákat és konfettiként a magasba dobálják őket.
Csupán a mezőn fekvő éjszaka, csupán a láthatatlan szöcskék ciripelése, és egy Vadász rejtőzködése: ott fekszik, a levelek között, mellkasán lőtt sebek rózsás nyílása, a kicsordult vért borként issza az éhes föld. Miközben az égre köpi lelkét a földbe vájt odúkból aprócska szürke nyulak bújnak elő, és lágy szökkenésekkel körbe veszik a tetemet. Fekete gombszemükből könnycseppek csordulnak ki, de ahelyett, hogy a földre hullanának – elkeveredve a kiömlött, vörös nedűvel –, egyenest az égig szállnak, és tűzgolyókká válnak. Az ég pedig lágy hullámzásba kezd: jégkockaként ütődnek egymásnak az est fényei.
Egy el nem mondott pohárköszöntő sötét felhőként átsuhan a világ fölött. Egy busz, amire senki sem szállt fel.

A novella az Amúgy című irodalmi folyóiratban jelent meg először.